A legnagyobb farkas

 2017.12.08. 01:26

Egyszer volt, hol nem volt, a világos tudat határán túl, messze, valahol a szív egy sötét csücskének erdejében, élt egy farkas falka. A falka vezére egy olyan hatalmas farkas volt, amelyet messze földön nem látott még senki. Tekintélyes mérete ellenére ez a farkas sosem verekedett. Egyetlen zord nézése, hangosabb mordulása elrettentette minden kihívóját. Így lett a falka vezére egyetlen harapás, sebesülés nélkül.

A legnagyobb farkas nem szeretett gyilkolni. Akár merre is vezette a falkáját, csak az idős, gyenge és beteg prédákat ejtették el. Vezetésével soha nem támadtak olyan zsákmányra, amely ereje teljében volt. Néhány farkas zúgolódni is kezdett. Maguk között gyalázták, szidták a legnagyobb farkast. Egy napon, amikor ismét csak egy öreg őz combját rághatták, így beszélgetett egymás között három farkas:

- Micsoda vezér az ilyen! A finom falatokat futni hagyja, csak ezek az inas, csontokra tapadt izmok, száraz lábszárak jutnak nekünk. Ezt nem hagyhatjuk tovább!

- Egy árva seb, sérülés nincs rajta! Sem a füle, sem a farka nem csonka! Hogyan lehet egy ilyen gyáva farkas a falkánk vezetője?!

- Talán még harapni sem tud! - szólalt meg a harmadik. S ezután néma csönd lett. Bámulták egymást egy darabig, majd, megesküdtek, hogy még aznap éjjel közösen megölik a falka vezérét. Abban is megegyeztek, hogy rögvest ezután maguk között is eldöntik, ki lesz a falka új vezetője.

Ahogy megegyeztek, annak rendje és módja szerint, éjszaka, közösen rátámadtak a legnagyobb farkasra. Az egyik a lábát húzta, a másik a fülét rángatta, a harmadik az oldalát tépte. Persze, mindegyik figyelt arra, hogy ne erőltesse meg magát, hiszen jól tudták, a harc végén, majd egymással kell megküzdeniük.

A legnagyobb farkas ordított a fájdalomtól. Csattogtatta fogai, oda-oda kapott, de nem bántotta a támadóit. Azok pedig egyre inkább marták őt. Végül addig kínozták a legnagyobb farkas, hogy az megelégelte a helyzetet, és mind a három farkast megölte egyetlen harapással.

A falkából azóta egyetlen farkas sem kérdőjelezte meg a legnagyobb farkas tekintélyét és erejét. Így azóta sem biztosak abban, hogy még mindig ő-e a legnagyobb farkas.

 

Címkék: mese tanmese írások zökk

Az Üveghegyen innen…

 2017.04.05. 15:04

Arról szól ez a mese, hogyan kerültem az FKF Zrt. áldásos tevékenységének köszönhetően olyan lelki mélységbe, ahol megértettem, miért hajigálják az emberek az erdő mellé, elhagyatott helyekre az építési törmeléket, a veszélyes hulladékot, vagy bármi mást, ami nem fér bele az otthoni kukákba.

Valahol az egészséges néplélektől nagyon messze, egy csizmás kontinens apró kis országában, ahol szinte minden és annak ellenkezője is megtörténhet, a fenntartható fejlődés lelkesítő eszméje alatt, népnevelési céllal elindult a szelektív hulladékgyűjtés országos megszervezése…

Ebben a csuda kis országban, hogy, hogy nem, de úgy alakult, hogy egy mesebeli felújítás után nagy mennyiségű vegyes hulladéka gyűlt össze a legkisebb környezettudatos fiúnak. Így hát elindult, hogy a rengeteg szemetet elvigye valahová, ahol majd jól otthagyja. Ezt, persze, valami legális helyen szerette volna megtenni. Ki is nézett egy lakossági hulladékgyűjtő udvart, ami még viszonylag közel volt a VII. kerülethez. Mert ugyan papírtól kezdve, az elektromos dolgokon át, a maradék cementig mindenféle szemete akadt, az Üveghegyig nem akart elmenni.

Ment, mendegélt teletömött autójával, aztán meg is érkezett az Ecseri útra (IX.):

- Jó napot! Szemetet hoztam – kiáltott be a rozoga faviskóba.

- Szemetet ide ne hozzon! – szólt vissza neki egy ősz bajuszú öregember.

- Hulladékot? – kérdezett vissza bizonytalanul a környezettudatos fiú.

- Azt lehet, mutassa!

Az alapos átvizsgálás után sikerült 4 db 200 literes, papírt tartalmazó szemeteszsáktól és egy doboz elektromos hulladéktól megszabadulnia.

- A többivel menjél át a Méta utcába, a háromfejű bátyámhoz. A lomokat ő tudja átvenni – mondta neki jókívánságképpen az öreg.

A fiú jó szívvel megköszönte az útmutatást, és felkerekedett, hogy még aznap teljesítse a küldetését. Nem sokat kellett haladnia, és meg is érkezett a Méta utcába (XVIII.):

- Jó napot! Hoztam egy kis hulladékot! – kiáltotta vidáman a kőházba.

- Szerencséd, hogy hulladéknak szólítottad, különben rögtön továbbküldtelek volna! – szólt vissza neki a háromfejű köztisztasági dolgozó. - És miféle hulladékot hoztál?

- Vannak használt elemek…

- Jöhet! – kapta is ki a kezéből a Chivas Regal fémdobozba gyűjtött elemeket.

-…aztán mindenféle lom van még itt… – mondta kissé bizonytalanul a környezettudatos fiú.

- Na, ácsi azzal a lommal! – hördült fel az egyik fejével a köztisztasági dolgozó - Válogassuk csak át!

- És abban a zacskóban mi van? – szólt egy másik fejével, ahogy meglátta az építési hulladékot tartalmazó zsákot.

Mindhárom fejét csóválta a köztisztasági, amikor kiderült, hogy egy doboznyi hulladékot ő sem tud átvenni.

- S most meg hová menjek ezekkel a vacakokkal? – kérdezte szomorúan a fiú.

- Menjél tovább a Jegenye fasorra, ott él a legidősebb bátyánk! Ő majd átveszi tőled a maradékot!

A fiú megköszönte a szíves iránymutatást, és továbbindult, hogy megtalálja a legidősebb köztisztasági dolgozót. Ment hegyen-völgyön át, úttalan utakon, míg végül megérkezett a Jegenye fasorra (XVIII.).

- Építési hulladékot hoztam! – kiáltotta be a fémházba.

- Azt majd én megnézem! – jött ki nagy dirrel-durral az öreg.

Beleszimatolt a zsákba, alaposan áttúrta a dobozt, aztán így mordult fel:

- Ennek bizony csak a fele építési törmelék! A festékek veszélyes hulladéknak számítanak! Azt én átvenni nem tudom!

- Hát, akkor mit csináljak vele? – kérdezte keserűen a környezettudatos fiú.

- Azt javaslom neked, hogy vidd haza! Ott őrizd meg a következő száz évben. Mikor a századik év letelik, apánk majd levelet küld. S ebben a levélben benne lesz az, hogy hová viheted a veszélyes hulladékaidat!

- Nincs más lehetőségem, hogy megszabaduljak ezektől? Már a fél világot végig jártam velük.

- Van egy másik módja is. De az százezer aranytallérba kerül… Nem ajánlom jó szívvel.

- És mondd, nincs olyan hely a világon, ahol egyszerre adhatom le a hulladékaimat, hogy ne menjen el az egész délutánom autókázással?

- Kedves, buta környezettudatos fiú! Ilyen hely az egész világon nem létezik! S apánk azért tervezte ezt így el, hogy mindenki megtanulja a szelektív hulladékgyűjtés szabályait.

A fiú megköszönte az okítást, s már indult is volna el, mikor a legöregebb köztisztasági dolgozó utána szólt:

- Te fiú, nem hagyhatod csak úgy itt az építési hulladékodat! Vegyél tőlem egy közel-sem-feneketlen zsákot, hogy megfizesd a vámot érte!

A fiú a zsebébe nyúlt, és néhány ezüst pengőt adott a köztisztaságisnak. Röviden intett neki, aztán hazabandukolt. S talán még ma is otthon ül, és várja, hogy megkapja a levelet arról, hol lehet ingyenesen leadni a veszélyes hulladéknak mondott festékes dobozokat…

 

Kedves Olvasó!

Tévedés ne essék: minden tiszteletem a köztisztaság fenntartóké! Mindegyikük nagyon fontos munkát végez. S a történet során is roppant kedvesek, segítőkészek voltak. Vallom, hogy az utcaseprőket is legalább annyira meg kellene becsülnünk ebben az országban, mint az egészségügyi dolgozókat….

 

2016. 08. 16.

(Megjelent: Koffeinfo)

 

 

Címkék: cikk mese írások remese

Szervezetünk fejlődése

 2017.04.05. 15:00

Protein, tirozin, koffein, kodein… No pain, no gain.  A Nexius fejlődik, növekszik. Megállíthatatlanul.

 

Amikor a fejlődés kerül szóba, eszembe jutnak azok az amerikai szuperprodukciók, ahol a főhős 110 perc alatt eljut a krízis állapotából addig, hogy a gyengeségeit felismerve, (Sőt!) azokat a saját javára formálva, megacélozza magát, és megoldja az addig lehetetlennek látszó feladatot, hogy végül a néző katartikus élményben oldódjon fel a mozivászon előtt.

Azért gyártják ezeket a filmeket, mert az emberek szívesen azonosulnak a sikeres karakterekkel, szívesen élik át azt, amit a saját életükben nem, vagy csak nehezen képesek megvalósítani. Saját sikertelen, boldogtalan életünket szeretnénk elfelejteni arra a néhány órára, amíg Chuck Norris karizomból tépi szét a sötét ármányt, s pusztán a nézésével szabadítja fel a rejtélyes, távol-keleti diktatúra népét…

Ezek a filmek nagyon veszélyesek.

Azért mondom ezt, mert – mint minden pótszer – elhiteti agyunkkal: megéltük az élményt. Elhiteti, hogy kész vagyunk, nincs szükség a valódira. A pótszer hatására kiengedjük az alkotó, termékeny, tevékeny gőzt magunkból, és minden változtatásra, amely rajtunk is múlna, könnyen legyintünk: jön majd egy Harry Potter, egy Katniss Everdeen, létezik valahol egy kiválasztott, aki majd megtesz mindent helyettünk, értünk. A virtuális pótszer hatására agyunk sikerélmény igénye kielégítésre talál. Mi pedig könnyen a kanapén találjuk magunkat egy sörrel a kezünkben, miközben tompa mosollyal, önelégülten bámuljuk a Mónika-show áldozatait.

Ha azonban mégis marad valakiben motiváció arra, hogy valami nagyot akarjon, és a Conan, a barbár zenéjét hallgatva belevág a megvalósításba, hamar rádöbben: a filmek idődimenziója erősen torzít. A könnyen emészthető mozifilmek képtelenek megjeleníteni a felkészülést, az átalakulás küzdelmét, a lelki és testi metamorfózist, amelyen keresztül megy a főhős a cél elérésének érdekében. Egy ilyen folyamat valódi mélységének a bemutatásához talán Tarr Bélát kellene felkérni rendezőnek. Egy filmet nézve senki nem gondolhatja azt, hogy az a szerencsétlen színész valóban fölkészült az összecsapásra, amikor öt percig edzett az Eye of the tiger betétdal alatt. De szeretnénk elhinni. Szeretnénk hinni, hogy aki nagyon izzad néhány felülés után, annak már meg is van a hatos pikk-pakk, amitől elgörbül majd az a kés, amivel az utolsó jelenetben próbálják gyomorba szúrni.

Amikor erőt érzünk valamihez, akkor  - egyéb tapasztalat híján - ebbe  a filmélménybe kapaszkodva fogunk neki, és reménykedünk, hogy néhány perces epikus zene hallgatása közben valami látványos, nagy dolgot tudunk megvalósítani. Amikor pedig nem sikerül rövid idő alatt elérnünk, amit szerettünk volna, ha nem kap el minket a végtelen flow-élmény, lemerülünk, elegünk lesz, elfáradunk, legyintünk: nem én vagyok az.

Korunkban kevés az olyan ember, aki képes kitartóan haladni a fejlődés fáradtságos, küzdelmes, átalakulásokkal teli útján. S talán még kevesebb az olyan csapat, amely képes erre. Hiszen a szervezet fejlődése nem mehet végbe a szervezet tagjainak fejlődése nélkül.

Szinte minden vállalati életciklusban dolgoztam már, amit Ichak Adizes leírt. Láttam sok szervezetet, amelynek egyik fele változást akart, a másik fele kényelmesen tespedt. Láttam jó kezdeményezéseket elbukni, mert nem értették meg a munkatársak, mert nem tudtak azonosulni vele. De soha nem voltam még olyan helyen, ahol olyan erősen akarná a változást mindenki, mint most a Nexiusnál. Jó érzés olyan emberekkel dolgozni, akik képesek rá, és akarják is a fejlődést. Akik hétről hétre, napról napra tesznek érte, hogy a működésünk könnyed, érthető és világos, a terhelhetőségünk rugalmas és nagy kapacitású legyen.

Ez nem könnyű. Pontosan ez az a rész a filmekben, amit gyorsan, lendületesen és lelkesítően mutatnak be. Ritkán fedik fel a felszakadó vérhólyagokat, a fájdalmas zúzódásokat, meghúzott izmot, a kegyetlen izomlázat. A darabokra szedett folyamataink, az egymást feszítő igazságaink, a kényelmetlenségig analizált kommunikációnk, az álmainkban is előjövő tapasztalásaink mind részét képezik annak az aknamezőnek, amin mostanában gyakorlatozunk. De nem lehet mindig, folyamatos feszítettségben élni, működni. Folyton csak kritikusan szemlélni magunkat. Nem lehet mindig kutatni, boncolni, feltárni. Az izmok fejlődésének is a pihenés az egyik titka. Szükségünk van arra, hogy néha kiengedjünk, elengedjünk, lazítsunk. Ez is a folyamat része. Nem kontroll nélküli lustálkodás, hanem az ülepítés, a felismerések beépítésének rejtett, de aktív szakasza.

A Nexius fejlődik, növekszik. Megállíthatatlanul. S benne mi is fejlődünk. Kitartóan. Nem hisszük, hogy könnyű lesz, nem hisszük, hogy gyors lesz. De valódi élményeket gyűjtünk, hogy a valódi sikert éljük át. Tudjuk, olyan útra léptünk, ami a felnőttkorba vezet minket.

 

  1. 03. 07.

 

(Megjelent: Koffeinfo)

Címkék: cikk írások filo

süti beállítások módosítása