Képes képregény
Kopott ezüst kabátom kigombolom – ami a közlekedéshez kiváló, ebédnél nem kényelmes, túlságosan feszül –, barna, kockás szövetnadrágom kicsit felhúzom, kamáslim kivillan, ahogy leülök. Csak biccentek, a pincér már tudja, mit kell hoznia.
Amíg italom megérkezik, elszívok egy mentolt. Imádom. A rövid szipkát kiveszem a dobozából a többi közül.
„– Na lám, már csak két szálam van. Le kellene szoknom.” – villan agyamban, de az édes, értágító slukk frissítõ íze kisöpör fejembõl mindent. Ellazulok. A harmadik világ problémáját még nem oldották meg, de ilyenkor mégis jól érzem magam. Megérkezik a rostos gyömbérital és az újságom, Eduárd.
Már nem tudom, hol és mikor olvashattam az elsõt. Talán nagyapám padlásán, az újsággyûjteményben. Az érzésre viszont emlékszem, ami átjárt olvasás közben.
Mintha egy régmúlt világba, a huszadik század elejére csöppentem volna. Italomba kortyolok. Erõs, intenzív élmény, csak az igazi ínyencek tudják élvezni. Azóta sokat fejlõdött a lap. Bátrabbak, merészebbek lettek. Megtalálták a helyüket. Szórakoztatóbb, mint az utcai bulvár – sosem gondoltam volna, hogy a plebsz eddig eltartja a média torz-szülötteit -, és egyenesebb, mint a hatalmasok által üzemeltetett hírszolgálatok. Elfeledett magyar ízek olvadnak szét számban, ha a buborékokat olvasom.
Mély mosoly.
Nem csak szórakoztatás, hanem kultúra.
Alternatív irodalom.
Mielõtt lapoznék, még egy mentolt szippantok tüdõmbe. Örülök, hogy megvan a képregény-bolt is. Nekik köszönhetõen ismerhettem meg Rejtõ Jenõ mûveit, de Az arany embert, az Egri csillagokat és a Vörös és feketét is. Vizuális kultúrában nõttem fel, a betûk már nem vonzanak. A hívóm szinte elnézést kér, ahogy bepittyeg gondolataimba. Lehúzom a maradék gyömbért. Indulnom kell. Az utolsó mentollal még feldobom vérkeringésem. Az üres dobozát elegáns mozdulattal hajítom a kijárat melletti szemetesbe.
Vár az élet.
Eduárd Képregény-bolt
1061 Budapest
Dalszínház utca 8.
2007.09.22.
megjelent: prherald.hu
