Nagyon régen, mikor még a Hold a sötét oldalát fordította a Föld felé, s a Nap egyformán árasztotta melegét minden nappal és éjjel, a virágok szikrázóan szép kristálykabátot hordtak. Abban tetszelegtek minden élőlénynek. Hencegtek és kurjongattak! Be nem állt a szájuk, olyan büszkék voltak öltözékükre. Egy pillanatnyi csönd sem volt a Föld felszínén. Nappal a napraforgók dicsérték egymást bólogatva, éjjel a tubarózsák kürtölték teli a levegőt. Akkora volt a hangzavar, hogy az állatok hiába próbáltak beszélni a virágokkal, azok meg sem hallották. Ezért egy napon elküldték követként a medvét az életet adó Naphoz:

- Ó, drága fényességes Nap! - hajolt meg tisztelettel a bundás jószág. - Kérünk, tegyél valamit a virágokkal! Elviselhetetlen zajt keltnek a folyamatos hencegésükkel! Büszkeségük otromba és érdem nélküli. Egy szemhunyásnyit sem tudunk aludni, mert folyton felcsendül egy óda vagy magasztos nóta a kristálykabátokról. Nem tudunk pihenni tőlük.

A Nap megvakarta a fejét, s hosszan gondolkodott, vajon hogyan tehetne igazságot ebben a helyzetben.

- Csak akkor cselekszem helyesen, ha minden élőlénnyel egyformán bánok. Ezért ezentúl kétféleképpen fogok meleget adni. Egyszer olyan erősen, hogy senkinek nem lesz szüksége kabátra, s egyszer olyan gyengén, hogy senkinek nem lesz kedve előjönni. Mikor hideg lesz, a virágok nem bújnak elő, s  ti majd hosszan aludhattok. S mikor meleg lesz, minden élőlénynek le kell majd vennie a kabátját - szólt a Nap.

Az állat megköszönte az igazságos ítéletet, és visszatért a természetbe.

Azóta alszanak téli álmot a medvék, azóta vedlenek az állatok tavasszal, és ezért nincs a virágoknak kabátja.