-          Mi lehet vándorral? – kérdezte mackó, mikor már jó ideje némán ballagva követték a béka furcsa ugralását.

-          Ha szerencséje van, akkor meghalt a madár szorításától – brecsekte Ezerarcú.

-          Régi ellenségek vagytok a fémmadarakkal? – terelte a medve a szót, mert nem szívesen gondolt arra, hogy újdonsült barátja meghalt, habár tudta, soha többé nem látják egymást.

-           Dehogy. Ezeknek mindegy. Valahonnan északról jöttek. Itt nincs természetes ellenségük, és minden lényt tápláléknak tekintenek. Valahol fent a hegyekben van a fészkük.

Csöndben követték a békalényt a furcsa ösvényeken, árkokon, vízmosásokon keresztül. Az erdő egyre kihaltabb, halkabb lett. A színek fakulni, az illatok tompulni kezdtek.

-          Amióta az aranyhal elköltözött – számon kérő hangja érthetőbben szólt –, az élet egyre jobban visszahúzódik innen. Ezért ilyen ez a táj – megállt. Döntött állásából kissé felegyenesedett, Aranyra nézett.

-          Szükség van Rád itt! Nézz körbe!

-          Visszatértem.

-          Nem ilyen egyszerű… Gyertek. Látnotok kell!

Mikor kiértek a megszürkült erdőből, fájdalmas látvány fogadta gőtét. A tó és a mező kiszáradt, életmentes területére kacatok, rég nem használt holmikat dobáltak. Az egész egy elhagyott zsibvásárra hasonlított. A tó szinte teljesen kiszáradt, s a maradék sápadt sárga víz beteges zöld foltjai jelezték, jobb is, hogy ebből a folyadékból nincs több.

-          Mielőtt elköltöztél, NagyMocho is hallott rólad. Ő is kívánni akart, ezért kidoboltatta, hogy jutalmat kap az, aki kívánságot ajándékoz neki. Sokan jöttek erre, hogy kifogják a csodatévő halat. Egy napon egy mágustanonc is eljött szerencsét próbálni. Olyan hatalmat akart, amilyen az aranyhalnak volt. Persze, hiába töltött itt hosszú hónapokat, csak elégedetlensége, dühe nőtt… Sikertelenségét kudarcnak élte meg, és mérgében megátkozta a környéket. Először az állatok hullottak el a víztől, majd szépen lassan a növények is haldokolni kezdtek. Mikor Mocho hallott arról, hogy eltűntél, bosszúból az Elhasznált Dolgok telepének nyilvánította ezt a helyet.

-          Tudunk tenni valami? – kérdezte Koko, érzelemmentes arccal.

-          Az átkot csak vérrel lehet feloldani… önként áldozott vérrel – összehúzta szemöldökét, és vigyorgó képpel, laposan nézett a medvére, miközben egy éles kagylóhéjat nyújtott felé.

Koko elvette a héjat, s a tó szélére ballagott. Nem tudta, hogyan, miért került aznap éjjel az erdőbe. Úgy érezte, végre értelmet adhat életének.

-          Nem kérhetem tőled, hogy véred add a tavamért.

A medve lassan mosolyra húzta a száját.

-          Tudom.

Megkarcolta bőrét, a meszes váz húsába vágott. Vére csöpögni kezdett, bele a mérgezett tó vízébe.

A vércseppek taszítani kezdték a méreg szemcséket, a víz lassan tisztulni kezdett. Ahogy a vér belekeveredett a tóba, az Élet kezdett visszatérni. A meder megtelt lüktetéssel, kifolyt a partra, ahol a növények kezdték színüket visszanyerni, kúszók tekergőzve nőtték be a szétdobált dolgokat.

Koko térdre esett. De vérét tovább csöpögtette a vízbe. Az Élet újra birtokba vette az Ezüst-tavat, környékét.

Arany odatepert a medvéhez.

-          Még van egy kívánságod! Használd okosan!

A háton fekvő mackó vérző mancsa beleért az ezüstösen csillogó vízbe.

-          Azt kívánom, hogy a mese soha ne érjen véget – suttogta erőtlenül. Elmosolyodott, majd lecsukta szemét.

-          Jól van, barátom! Legyen a kívánságod szerint!

Mikor újra kinyitotta szemeit, két hatalmas szivárványszínű szempár meredt rá…