(magyar nyelv házi feladat)
Mivel meseírással is foglalkozom, és mostanában ezt a tudásomat szeretném minél inkább tökéletesíteni, mesékkel kapcsolatos cikkeket kerestem. Sajnos a megadott folyóiratokban nem sok ilyen irányú írást találtam. Az egyik, mely címében ígéretesnek látszott, az Édes Anyanyelvünk 2009/1. számában megjelent „Mesék világa, mesék nyelvezete” című, Dr. Bogárdi Mihály által készített cikk volt.
A cikk terjedelme miatt kíváncsian vártam, milyen velős gondolatokkal leszek majd gazdagabb olvasása után. Azonban – annak ellenére, hogy Dr. Bogárdi Mihály munkásságát nem ismerem – ki kell jelentenem, az írás szégyenletes módon felületes, és a mesék pszichológiáját teljes mértékben nélkülöző mondat halmaz, melynek minden egyes eleme is külön-külön bosszantó.
Elnézést, amennyiben véleményemet túl erősen fogalmazom meg, de úgy gondolom, hogy annak, aki a Mesék világa címmel ad közre írást, olvasottságot kell szereznie a témában a cikk megírása előtt. Mint minden publikáció elkészítése előtt.
Talán a szerző fel sem fogja, hogy amikor arról ír „az ősi mesét aligha lehetne kiiktatni a gyermekkönyvek közül” (A cikk végén egyenesen a kiirtás szót használja.), egy olyan hagyományokat, szimbolikákat őrző rendszer megsemmisítése után vágyakozik, melynek nagy része az emberi emlékezet gyökeres részét képezi, amelyet nem elfelejteni, hanem megfejteni lenne feladatunk! (Amúgy Bogárdi Mihály – ezen írása alapján – kiváló mesebeli gonosz lehetne. De úgy tűnik, nagyon is valós.) Az olyan mondatai pedig, mint a „ha pedig a felnőtt megmagyarázza, azzal nem tesz jót a gyermekek lelkivilágának”, sokat elárul arról, milyen szegényes kapcsolatot képzel el gyermek és felnőtt között.
A cikk szerkesztését tekintve sem hibátlan, hiszen logikai önellentmondásba keveredik. Míg egy bekezdésben arról panaszkodik (mely felvetés már önmagában is nonszensz egy Édes Anyanyelvünk nevű folyóiratban), hogy „A másik probléma: a meseírók, fordítók igyekeznek válogatott, szép szavakat használni. Olyanokat, amilyeneket a felnőttek többsége se használ, ért.”, addig egy következő bekezdésben a gyermekek „fantáziálásra való hajlamosságát” méltatja. Talán még felnőtt fejjel sem olyan nehéz elképzelnünk, milyen lehetőségeket rejt egy jól működő fantáziának a doktor úr által kifogásolt kifejezések némelyike: daliás királyfi, álomba zuhant, mágikus bájital, örök álom. Itt kezdtem arra gyanakodni, hogy az írás valójában egy szarkasztikus válasz valakinek, és az előzményeiről nincsenek ismereteim…
Az cikkből úgy látszik, hogy szerzője a mesék világához egy cseppet sem ért. A mesék neki csupán szó szerint értelmezendő szavak következetes építménye, melyben sem a félelmek, sem a harag bűntudat nélküli megélésének, sem a varázslatnak, sem a végtelen fantázia szabadságának nincs helye. Ez pedig nagyon szomorú.
A következő írásokat tervezem még elolvasni:
Fekete J. József: A mese, mint világkép
Vámos Ágnes: A kezdő tanár, mint hős; a mese és pedagógiai felhasználása
Mikszáth Kálmán: A mese szerepe a fantázis fejlesztésében
Sablik Henrik
SAHTAAO.ELTE
2012. 11. 11.
