Élt egyszer egy sárkány, aki legyőzhetetlen volt. Mikor már az egész világ félelemben hevert a lábai előtt, meghallotta, hogy él egy mester a világ másik sarkában, aki nem hódolt be ereje előtt.
Éjt nappallá téve repült a sárkány, hogy megleckéztesse a mestert. Ahogy sötét árnyéka elsuhant a városok felett, minden elnémult. Ahogy szárnysuhogását meghallották a mezőkön dolgozók, jajgató sírásban törtek ki.
Egy nap aztán a sárkány megérkezett a mesterhez.
Hatalmas csapásaival felkavarta a port, úgy szállt le a csendesen üldögélő mester elé.

-Jöttem, hogy behódolj nekem! - dörögte ellenkezést nem tűrő hangon a sárkány. De a mester meg sem moccant. Még a szemét sem nyitotta, hogy megnézze magának ezt az udvariatlan bestiát.
-Borulj le előttem, vagy fájdalmas halálod lesz! - sziszegte egészen közelről, kígyó mód, a mester fülébe a sárkány. De a mester csak annyit mozdult, mintha egy ostoba legyet akarna elzavarni a feje közeléből.

Nagyon mérges lett ezen a sárkány, és éles karmával a mester karjába vágott. Vagyis csak akart! Mert ahogy a karma a mester bőréhez ért, úgy törött el, mint száraz nád a viharban.
Ezen aztán még inkább feldühödött a sárkány, és hatalmas tűzcsóvát fújt a mesterre! De amaz olyat szippantott orrával, mintha édes illatú akácfa erdőben járna, s a lángot mind elnyelte magában.
Most már aztán igazán elege lett a sárkánynak, és hatalmasra táttota a száját, hogy egészben kapja be a mestert! De ekkor a mester is kitátotta a száját, és ő maga nyelte le a sárkányt egészben, szőröstül, bőröstül.

S mivel azóta egyetlen ember sem ment el a világ másik sarkába, hogy meglátogassa a mestert, azóta is félnek, hogy a sárkány egyszer majd visszatér.

Sz: A mocskos szemét, rohadt, korrupt politikusok! Kilopják az országot alólunk! Lőjük a Dunába mindet!

P: Na, na! Ennek erős történelmi áthallása van. Talán nem kellene.

T: Lámpavasra velük!

Sz: Vagy dobáljuk le őket a Gellért-hegyről.

T: Vagy húzzuk őket lámpavasra!

P: A, te mit gondolsz?

A: Szarok rá. Túl sok pénzem van, hogy érdekeljen a politika.

T: Húzzuk őket lámpavasra!

P: Mi a fenét akarsz folyton ezzel a lámpavassal?

T: Van egy csomó belőle a telephelyen.

Sz: Nyugi, kiírunk egy közbeszerzést.

(Köszönet barátaimnak!)

Kitolta magát, és feljebb kapaszkodott.
Talán nem is képzelgett az előbb, a levegő valóban más.
Tisztább és békésebb. Megint.
Lassan, mélyen lélegzett, hogy minden beszippantott oxigénmolekulát felhasználjon, és hogy minden felesleges széndioxid-molekulától megváljon a vére.

- Egyre nyugodtabb vagyok - állapította meg.

A földön hagyott dolgok már tényleg jelentéktelenek voltak.
Elméje tisztább, karjai erősebbek lettek minden egyes létrafokkal. 

- Könnyű vagyok - fújta ki a levegőt felszabadultan.
- Egyre könnyebb.

Szíve erőteljes, lassú ütemben préselte a felfrissült vért testében.

Kívánságot fogalmazott magában, aztán szabadon engedte.
Hiányosságai kioldódtak sejtjeiből, s az így keletkezett űrt, jóság töltötte be.

- Elértem az eget? - kérdezte.
Csend volt a válasz. Végtelen, megnyugtató csend.

A messzeségbe bámult. Tekintete semmiben nem akadt meg.
- Nincs külső fókuszpont, csak belső - gondolta.

Sejtjei egyre jobban rezegtek, bizseregtek.
Örömtáncot jártak.

Lábát egy újabb fokra tette.