Kitolta magát, és feljebb kapaszkodott.
Talán nem is képzelgett az előbb, a levegő valóban más.
Tisztább és békésebb. Megint.
Lassan, mélyen lélegzett, hogy minden beszippantott oxigénmolekulát felhasználjon, és hogy minden felesleges széndioxid-molekulától megváljon a vére.

- Egyre nyugodtabb vagyok - állapította meg.

A földön hagyott dolgok már tényleg jelentéktelenek voltak.
Elméje tisztább, karjai erősebbek lettek minden egyes létrafokkal. 

- Könnyű vagyok - fújta ki a levegőt felszabadultan.
- Egyre könnyebb.

Szíve erőteljes, lassú ütemben préselte a felfrissült vért testében.

Kívánságot fogalmazott magában, aztán szabadon engedte.
Hiányosságai kioldódtak sejtjeiből, s az így keletkezett űrt, jóság töltötte be.

- Elértem az eget? - kérdezte.
Csend volt a válasz. Végtelen, megnyugtató csend.

A messzeségbe bámult. Tekintete semmiben nem akadt meg.
- Nincs külső fókuszpont, csak belső - gondolta.

Sejtjei egyre jobban rezegtek, bizseregtek.
Örömtáncot jártak.

Lábát egy újabb fokra tette.