Mikor majd öreg leszek, s az első unokám elég komoly lesz, hogy életem egy régmúlt meséjét értse, egy történtet fogok neki mesélni ifjú koromból. Egy történetet arról a napról, amikor hajléktalan voltam.


Fiatal újságíró voltam még. Akkoriban tervezték, hogy újra építik a Kőbánya-Kispesti metróállomást, mert régi volt, koszos és büdös. Mivel ez volt a XIX. kerület egyik legforgalmasabb pontja, nemzetközi repülőterünkre is innen lehetett eljutni, vagyis külföldi emberek sokasága is használta ezt a közlekedési csomópontot, mindenki egyetértett abban, hogy rendezni kell a körülményeket. Az önkormányzat mindent megtett, hogy szűkös keretéből megoldja a felújítást. A nagybefektetőkhöz fordult, hogy álmodjanak a térre egy óriás szórakoztató és bevásárló kompelxumot. A környék lakói felháborodtak, mert a zöldkörnyezetük csökkenését, a zaj szintjének a növekedését látták ebben. Az önkormányzat fórumokat, meghallgatásokat tartott, s mindenhol azt hangoztatta, hogy tisztaságot és rendet fog teremteni.
Tisztaság és rend. Azon a metróállomáson, és környékén, akkoriban emberek éltek. Olyanok, akik kéregetésből, alamizsnából, lopásból szerezték a napi inni- és ennivalóra a pénzüket. Senki nem szeretett rajtuk keresztül járni reggelente munkába, s fáradtan haza, este. Hiába olvastam után, egy kérdésemre nem adtak választ: Hogyan? Kíváncsi voltam, hogy az önkormányzat szociális felelőse, az alpolgármester, milyen megoldást gondolt ki arra, hogyan távolítják el az évek óta ott élő embereket, a rendezett környezetet megteremtése érdekében. Szerencsét próbáltam hát, és megkerestem az illetékest. Rövid beszélgetésünk során nem kaptam megnyugtató választ: "Majd elmennek maguktól.", ha az építkezés megkezdődik. Mivel az illetékes érezte, nem a leghelyesebb választ adta, ezért három - a kerületben munkálkodó - hajléktalanokkal foglalkozó szervezet elérhetőségét adta meg. Kérdezzem őket.
Végig járva a szervezeteket morzsákon marakodó alapítványokkal találkoztam, az összefogás, a szolidaritás, a közös cél és együttműködés helyett. Megoldást senki nem tudott mondani.
Egyedül a Misszió Alapítvány volt, aki meggyőzött, tudnak segíteni az utcán élőknek, tudnak nekik reményt és lehetőséget adni. Erdőben lévő hajléktalan városról, karácsonyi disznóvágásról, és sikeresen a társadalomba visszailleszkedő emberekről meséltek. S mondtak még valamit. Arról beszéltek, hogy a Gyáli utcai hajléktalan ellátóban, ahol az igazolások készülnek a fertőző betegségek nem létéről - ilyen igazolás kell, hogy egy hajléktalan szállóra bejelentkezzen valaki - vizsgálat nélkül adják ki ezeket a papírokat. Ezzel a befogadó állomást veszélyeztetik, hiszen a beteg ember megfertőzheti a többi lakót. Jó újságíróként ellenőrizni akartam az információt, s ezért egy nap úgy határoztam, saját szemmel nézem meg az állapotokat.
Már napok óta nem borotválkoztam, a hajam is elég csatakos volt. Legszakadtabb öltözékem vettem elő a szekrény aljáról, és egy jó adag ecetes bort ittam meg, hogy a felületes megfigyelőt megtévesszem álruhámmal. Pénz, telefon, iratok nélkül indultam el, hogy szerepemet minél könnyebben átéljem.
Az utam könnyű volt, egészen a metróállomásig, ahol szigorú, de barátságos ellenőrökbe botlottam. Jegy nélkül nem akartak felengedni. Ezért kéregetni kezdtem. Nagyon megalázó, kiszolgáltatott helyzet volt. Ha nem ittam volna bort, nem tudtam volna csinálni. Szerencsémre az ötödik próbálkozásomra egy idős nő szóba elegyedett velem:
- Bezzeg én 40 évet dolgoztam le!
- Én is dolgoznék. De ehhez bejelentett lakcím kell. Ehhez egy szállóra kell bejelentkeznem. Ehhez egy igazolás kell arról, nem vagyok fertőző. Ehhez egy jegy kell, mert el kell mennem a Népligetig.
A nő ekkor benyúlt a tárcájába, és egy kétszázast adott. Nagyon megköszöntem. A pénzből vonaljegyet vettem, így felengedtek a metróra, s eljutottam az állomásra.
A Gyáli úti bejárt előtt megtorpantam. Az udvarban több hajléktalan állt. Vártak a sorukra, beszélgettek. Határoznom kellett, belevágok-e komolyan a játékba, és megnézem saját szememmel, amit látni akartam, vagy a cél előtt megfordulok. De egy mese soha nem érhet véget mielőtt, célba érünk. Közéjük léptem hát.
- Helló - motyogtam - hogy lehet ide bejutni?
- Kell valami papír, amivel igazolod magad.
- Nincs semmim.
- Hajléktalan igazolványod sincs?
- Nincs.
- Honnan jöttél? A Holdról? - nevettek.
Egy 30 év körüli ember közelebb jött hozzám.
- Voltál már a Práterban? Ott állítják ki az igazolványt. Be kell szerezned, mert ez mindenhez kell, bármit akarsz csinálni.
- Nem voltam.
- Jó, akkor megvárlak. Utána úgyis odamegyek, akkor megmutatom, hol van.
Nem tehettem meg, hogy az első embernek, aki segíteni akar, nemet mondok.
Hármasával szólították a várakozókat. Mikor bent voltunk, mindenkinek fel kellett húznia a pulóverét, így ellenőrizték a bőrünk állapotát. Személyünket igazoló papírt kértek. Nálam semmi nem volt.
- Így nem adhatok magának igazolást. Semmilye nincs?
- Nincs.
Aztán megkérdezte a nevem, a születési évszámom, és hogy melyik szállóra szeretnék menni. S végül kezembe adta az igazolást.
- Fürdeni nem akar? - kérdezték mindannyiunktól. S az egyik már ment is.
Íme utána jártam. Valóban, szinte semmi vizsgálattal adtak egy fertőtlenítési igazolást egy nem létező embernek. De nem trehányság vagy felelőtlenség tetette ezt velük. Segíteni akartak. Tovább lendíteni. Ha ott elakadok, többé nem megyek vissza. Se a fürdőbe, se a szállásra, se sehová. Elvesztem volna.
Mielőtt kiléptem az ajtón, reménykedtem, hogy kísérőm nem várt meg mégsem. Tévedtem.
A kapun kisétálva egy kispolszkiba ültünk be.
- Ha megérkezünk, senkinek ne mondd, hogy kocsival jöttünk - szólt hozzám mosolyogva.
Rövid kitérő után a Népligetbe értünk vissza, ahol egy ismerősével kellett találkoznia.
- Pénzt ad - mondta.
A várakozás hosszú percei alatt beszélgetni kezdtünk. Nehezen akarta elmesélni, kire várunk, és miért ad segítőmnek pénzt. De a történet lassan kerekedni kezdett.
- Tudod, hogy mi megy itt a Ligetben - megráztam a fejem. - Mindenki tudja, mi folyik a Népligetben - mosolygott sejtelmesen.
Tudod, ekkor egy barátom története jutott eszembe. Egyszer iskola helyett a Népliget egyik padján lógatta lábát. Egy férfi ült le mellé. S beszélni kezdett hozzá. Rövid szóváltás után barátom számára világos lett, kikezdtek vele. Mert a Népliget ilyen hely.
Rossz érzés kezdett rám törni. S segítőm csak mesélt:
- ...vagy ott van például az olasz. Centinként fizet egy ezrest. Ha mást is bevállal a srác, akkor duplázza az összeget. Egyszer volt egy 16 éves srác, akit kinézett. Megszereztem neki. A srácnak 23 centis farka volt. Aznap délután ötvenezer forintot keresett!
- Remélem, nekem erre soha nem lesz szükségem - motyogtam, hogy próbálkozását elhárítsam.
- De most mi van abban? Odateszed magad, tíz perc alatt végeznek. És még élvezik is, amit csinálnak! Szerinted nem ér ez meg tízezer forintot? Megvan a hétvégi bulira a pénzed!
Felnőtt férfiak akkoriban azért jártak a Népligetbe, hogy fiúkat elégítsenek ki a szájukkal.
- Nem értem hol van - már másfél órája vártunk - hétvége után mindig ki vannak éhezve. Két napig folyamatosan a családjukkal... teljesen kihéznek.
Mi egy rendőrre vártunk. Nem azokra, akik hivatalos autóval járnak. Ők két kört mentek, amíg vártunk valakire, akinek jól jöttem volna. Talán hat kört csináltunk az autóval, amikor Isten lekacsintott rám, s kifogyott a benzin. Kiszálltam, és elköszöntem.
De a "barátom" szeretett volna elkísérni. Szerencsére egyikünknek sem volt pénze metróra, s az ellenőrök mindkét irányban ott álltak.
- Kérek az emberektől! - szóltam.
- Jó. Kérjél nekem is!
- Azt lesheted! - gondoltam magamban, és pánikszerűen kéregetni kezdtem.
A félelemtől a negatív energiák csak úgy sugároztak belőlem. Az emberek nem álltak meg, szavam nem hallgatták, s elnéztek mellettem. Egyre jobban eluralkodott rajtam a rémület. Kinéztem egy fiatal párt, szerelmeseket. Odaálltam eléjük, hogy a színtiszta igazságot elmondjam a délutánomról, hogy olyan történetet halljanak, amilyet még soha senki, hogy kisegítsenek abból, amibe felelőtlenségemből kerültem.
- Bocs, épp kaját veszünk mi is - mondta a fiú, mielőtt egy szót is szólhattam volna.
Félelmemben felszaladtam az aluljáró egyik lépcsőjén, hátha a szerencsém fennmaradt. Ahogy a benzingőzös népligeti levegőt a tüdőmbe szippantottam, egy ötletem támadt. Egy régi, ősi mondás jutott az eszembe. Úgy láttam, ideje, hogy átéljem a megfutamodás örömét. Két metrómegállót szaladtam az Üllői úton, míg végre megálltam. Egy ember jött velem szemben, megkérdeztem tőle az időt. Rám nézett. Egy pillanatig zavart láttam a szemében, majd az órájára nézett.
- Tizenöt óra - mondta emberi hangon.
- Visszatértem - gondoltam. Nevetni kezdtem.

S ha egy mese végére kell tanulság, akkor legyen az én történetem végén is:
Szégyen a futás, de hasznos!


Sablik Henrik