Karácsony van. Nem különbözik a többi naptól.
Vagy talán az, hogy havazik. Tegnap még sár volt.
Nem gondoltam volna, hogy fehér Karácsonyunk lesz.
Fel kell dísziteni a fát. Mint mindig.
És mégis valami gyerekes izgalom lesz rajtam urrá, amikor kinyitjuk a dobozt, amiben a díszek vannak. Azok az öreg megkopott díszek, amikkel gyermekkoromban is díszítettünk. A krokodil, a malacka, a kukorica, a paprika, a dinnye, a mackó, a házikó és még sok más színes, de megkopott emlék.
Kinézek az ablakon. Még mindig havazik.
Szép. Csodálatos. Mosolygok magamon, amiért gyerekes vidámsággal, azzal a felhőtlen boldogsággal díszitem a fát.
Mégis szomorú vagyok, mert elmúlt.

Elhúzom a függönyt. Neki nyomom az ablaknak az orrom, ahogy a gyerekek szokták, és csak nézek kifelé, ahogy régen szoktam. Bámulom a havazást. Bámulom, ahogy a fény megtörik a leesett havon. Bámulom a mozgást, ami tönkreteszi a hó szűz felületét.
Nem mozdulok. Idebent meleg van, odakint hideg.
Végre megint Karácsony van.