A fekete asszony elhalványodott a fénytől. Nem lehetett megállítani a mozgó testet, kérlelhetetlen, önfeláldozó ritmusában az ősi ösztönök jelei törtek meg.
Már nem volt csak tűz és fény, mely megszüntette a megszüntethetetlent, eltörölte az eltörölhetetlent, mert a Fény fölött létezett. Ebben a létezésben küzdött, lihegett. Zilált, alaktalan testét a földre vetette, és a homokkal egyneművé szeretett volna válni...
Fájt neki a fény, a létezés, a ritmus, a zene, a minden.
Kárhozatra ítéltetett az erő által, s az örökkévalóság végén is szenvednie kellett az egyetlennek.
Keskeny válla két szikla közé préselődött, amelyek mint két láng-bivaly nyomták az ártatlan testet. Ekkor a színtelenségbe egy vörös bimbó nyílt megszüntetve az egyhangúság monoton zaját. Ez a bimbó egy kéz volt, amelyet egy istennő nyújtott véletlenül.
Sárga és zöld madáralakok zuhantak a csillag felé, az örök nyugalom esélytelenségébe, végleg megszüntetve a köd áttetsző fátylán megtörő gyengédséget. Az egyidejűség poros hálóján két gyöngy gurult felfelé, legyőzve minden kozmikus látványt és hangot.
Hirtelen egy sötét árny suhant keresztül a látomáson, letörve bimbót, elmorzsolva sziklát, összemosva színt és hangot. A lehetetlenséggel volt egyenlő a káosz mágusának arca. S a félelem és boldogság torzója zuhant a végtelen térben.
A fény-perc pedig nyugodtan várt a továbblépésre.