Ta’Ka a tó mellett ült. Ahogy oldalra hajtotta fejét, hogy hosszú barna hajába könnyebben tudja befonni a diadém madár tollát, hosszú, hegyes füle előtűnt. Szokatlan, új zajt hallott meg. A Sötét Kapu felé fordult.
Egy medvét látott kiballagni az erdőből, vállán egy sárgán szikrázó lénnyel.
Kezét belemártotta a smaragd vízbe, hogy megmossa. Ekkor az ég felsóhajtott. Egy lágy szellő simította meg Ta’Ka tarkóját. Ő semmit sem csodált jobban, mint a lány gyönyörűen erezett fehér bőrét.

Ta’Ka felállt, és ruganyos léptekkel elindult a két ismeretlen alak felé.
-    Ta’Ka vagyok – nyújtotta kezét barátságosan, majd elfújt egy szemébe lógó tincset.
-    Koko, ő pedig a barátom, Arany – mutatott a kissé kiszáradt gőtére.
-    A barátodnak vízre van szüksége. Gyertek, pihenjetek le! – és mintha függönyt húzott volna el, széles mozdulattal mutatott szét a tájon.

A mélyzöld erdő óvón vette körül a hatalmas virágokkal tűzdelt tisztást, amit vörösen csillogó szalagként font át egy folyó. A szalag egy lomha kanyar után gyöngyragyogású vízesésen keresztül fordult bele a smaragd tóba. A bíbor színű égen két csillogó diadém madár játékosan kergette egymást, s ha a pihe tollukat felborzolta a hűvös esti szél, jól látható lett kék bőrük.
Tátott szájjal sétáltak el a tóig, ahol Arany végre megmártózhatott.

-    Gyönyörű helyen élsz! – mondta Koko.
-    Valóban szép – szólt Ta’Ka, miközben magot szórt szét a vadgalamboknak.
-    Hogy találtál rá?
-    Már itt születtem.
-    Szerencsés vagy!
-    Szerencse? Ő – bökött az ég felé fejével – akarta így.
-    Nem tűnsz valami hálásnak…
-    Gyere, mutatok neked valamit – megragadta a medve mancsát, és gyors léptekkel vezetni kezdte.
-       A vörös kavicsú zúgón ilyenkor úsznak fel a narancs halak! Ez a legcsodálatosabb látvány az egész Kertben!

Hatalmas robajt csapott a vízből kiugráló ezernyi apró hal. Fényes, narancs pikkelyeiken megcsillant a lemenő Nap fénye, s ez úgy hatott, mintha a víz lángokban állna.
-    Itt nyugodtan beszélhetünk. A halak zajától Ő nem hall minket!
-    Ő?
-    Most nem érünk rá! 
Rab vagyok e világban
az Ő ékszerdobozában

elmennék, de nem tudok,
ezért hálás nem vagyok

álmot láttam,
jól figyelj!
szivárvány szem
 jön el

szitakötő vezeti…

-    Mi ez a susmorgás?! – zendült fel haragosan az ég. – Már megint a szökésed tervezed, igaz?! Hálátlan vagy! – egy arc domborodott ki az égboltból.
-    Te pedig – nézett a medvére -, tévedsz, ha azt hiszed, megszöktetheted Kertem legszebb gyöngyszemét!
-    Takarodjon innen, és vidd a védett barátodat is! – dörögte.

Hirtelen támadt, erős forgószél kapta fel őket.

Ta’Ka a tölgyodújába menekült, hogy elbújjon Ő haragja elől.
A reménytelenség görcsbe rántotta gyomrát, összegörnyedve feküdt le a földre. Csak a rázkódásából lehetett tudni, sír. Könny már rég nem jött a szeméből.