Fáradtan söpröm le meztelen, csillagporos testem. Egész éjjel csillagok szívéből fűztem nyakláncot Neked…

Ezernyi száraz falevélként fekszenek előttem a tompa fényű csillagtestek. Beléjük markolok, és ujjaim között kipergetem őket. Némelyik már teljesen kihunyt.
Elkeseredetten rogyom melléjük földre. Most kezdem megérteni, elborult érzelmeim, mire késztettek. Egyetlen emberi szívért, több száz Univerzumét téptem ki.
Görcsösen feltör belőlem a sírás, beléjük ölelek. Mohón szorítom magamhoz őket, talán a könnycseppek új életet adnak nekik… De persze nem. Nem mese ez, ahol az utolsó pillanat őszinte csodája kifordítja a világot, megoldva a szereplők gordiuszi helyzetét.
Felállok, és megfogom a falnak támasztott lapátot. Fél kézzel kilököm a kopott ablakot, majd kihányom a feketévé töpörödött emlékeket…