Protein, tirozin, koffein, kodein… No pain, no gain. A Nexius fejlődik, növekszik. Megállíthatatlanul.
Amikor a fejlődés kerül szóba, eszembe jutnak azok az amerikai szuperprodukciók, ahol a főhős 110 perc alatt eljut a krízis állapotából addig, hogy a gyengeségeit felismerve, (Sőt!) azokat a saját javára formálva, megacélozza magát, és megoldja az addig lehetetlennek látszó feladatot, hogy végül a néző katartikus élményben oldódjon fel a mozivászon előtt.
Azért gyártják ezeket a filmeket, mert az emberek szívesen azonosulnak a sikeres karakterekkel, szívesen élik át azt, amit a saját életükben nem, vagy csak nehezen képesek megvalósítani. Saját sikertelen, boldogtalan életünket szeretnénk elfelejteni arra a néhány órára, amíg Chuck Norris karizomból tépi szét a sötét ármányt, s pusztán a nézésével szabadítja fel a rejtélyes, távol-keleti diktatúra népét…
Ezek a filmek nagyon veszélyesek.
Azért mondom ezt, mert – mint minden pótszer – elhiteti agyunkkal: megéltük az élményt. Elhiteti, hogy kész vagyunk, nincs szükség a valódira. A pótszer hatására kiengedjük az alkotó, termékeny, tevékeny gőzt magunkból, és minden változtatásra, amely rajtunk is múlna, könnyen legyintünk: jön majd egy Harry Potter, egy Katniss Everdeen, létezik valahol egy kiválasztott, aki majd megtesz mindent helyettünk, értünk. A virtuális pótszer hatására agyunk sikerélmény igénye kielégítésre talál. Mi pedig könnyen a kanapén találjuk magunkat egy sörrel a kezünkben, miközben tompa mosollyal, önelégülten bámuljuk a Mónika-show áldozatait.
Ha azonban mégis marad valakiben motiváció arra, hogy valami nagyot akarjon, és a Conan, a barbár zenéjét hallgatva belevág a megvalósításba, hamar rádöbben: a filmek idődimenziója erősen torzít. A könnyen emészthető mozifilmek képtelenek megjeleníteni a felkészülést, az átalakulás küzdelmét, a lelki és testi metamorfózist, amelyen keresztül megy a főhős a cél elérésének érdekében. Egy ilyen folyamat valódi mélységének a bemutatásához talán Tarr Bélát kellene felkérni rendezőnek. Egy filmet nézve senki nem gondolhatja azt, hogy az a szerencsétlen színész valóban fölkészült az összecsapásra, amikor öt percig edzett az Eye of the tiger betétdal alatt. De szeretnénk elhinni. Szeretnénk hinni, hogy aki nagyon izzad néhány felülés után, annak már meg is van a hatos pikk-pakk, amitől elgörbül majd az a kés, amivel az utolsó jelenetben próbálják gyomorba szúrni.
Amikor erőt érzünk valamihez, akkor - egyéb tapasztalat híján - ebbe a filmélménybe kapaszkodva fogunk neki, és reménykedünk, hogy néhány perces epikus zene hallgatása közben valami látványos, nagy dolgot tudunk megvalósítani. Amikor pedig nem sikerül rövid idő alatt elérnünk, amit szerettünk volna, ha nem kap el minket a végtelen flow-élmény, lemerülünk, elegünk lesz, elfáradunk, legyintünk: nem én vagyok az.
Korunkban kevés az olyan ember, aki képes kitartóan haladni a fejlődés fáradtságos, küzdelmes, átalakulásokkal teli útján. S talán még kevesebb az olyan csapat, amely képes erre. Hiszen a szervezet fejlődése nem mehet végbe a szervezet tagjainak fejlődése nélkül.
Szinte minden vállalati életciklusban dolgoztam már, amit Ichak Adizes leírt. Láttam sok szervezetet, amelynek egyik fele változást akart, a másik fele kényelmesen tespedt. Láttam jó kezdeményezéseket elbukni, mert nem értették meg a munkatársak, mert nem tudtak azonosulni vele. De soha nem voltam még olyan helyen, ahol olyan erősen akarná a változást mindenki, mint most a Nexiusnál. Jó érzés olyan emberekkel dolgozni, akik képesek rá, és akarják is a fejlődést. Akik hétről hétre, napról napra tesznek érte, hogy a működésünk könnyed, érthető és világos, a terhelhetőségünk rugalmas és nagy kapacitású legyen.
Ez nem könnyű. Pontosan ez az a rész a filmekben, amit gyorsan, lendületesen és lelkesítően mutatnak be. Ritkán fedik fel a felszakadó vérhólyagokat, a fájdalmas zúzódásokat, meghúzott izmot, a kegyetlen izomlázat. A darabokra szedett folyamataink, az egymást feszítő igazságaink, a kényelmetlenségig analizált kommunikációnk, az álmainkban is előjövő tapasztalásaink mind részét képezik annak az aknamezőnek, amin mostanában gyakorlatozunk. De nem lehet mindig, folyamatos feszítettségben élni, működni. Folyton csak kritikusan szemlélni magunkat. Nem lehet mindig kutatni, boncolni, feltárni. Az izmok fejlődésének is a pihenés az egyik titka. Szükségünk van arra, hogy néha kiengedjünk, elengedjünk, lazítsunk. Ez is a folyamat része. Nem kontroll nélküli lustálkodás, hanem az ülepítés, a felismerések beépítésének rejtett, de aktív szakasza.
A Nexius fejlődik, növekszik. Megállíthatatlanul. S benne mi is fejlődünk. Kitartóan. Nem hisszük, hogy könnyű lesz, nem hisszük, hogy gyors lesz. De valódi élményeket gyűjtünk, hogy a valódi sikert éljük át. Tudjuk, olyan útra léptünk, ami a felnőttkorba vezet minket.
- 03. 07.
(Megjelent: Koffeinfo)
