millió érzéssel bolyongok a szavak végtelen erdejében.
kapkodva rohanok fától fáig, keresem a legszebbet, a legkifejezőbbet.
aztán találok egyet, majd még egyet, s szépen összefűzöm őket.
a szavak lassan mondatokká, körmondatokká, szövegfolyammá duzzadnak.
az áradat elsöpöri az értelmet, önmagában megakad, örvényt kelt,
leránt, majd elveszem benne...
ekkor már csak összefüggéstelen fogalom halmaz az egész,
ami egy értelmetlen érzés kupaccá zuhan össze tenyeremben...
 
újra neki látok.
most kavicsot gyűjtök.
gömbölyűt, laposat, érdeset és simát, fényeset,
tompát, színeset, áttetsző, aprókból maroknyit, óriásból sokat,
drága és folyami köveket, különlegest és egyszerűt.
mire észbe kapok, zsebeim ragyásra nőnek,
lépéseim lelassulnak, és esztelenül tömöm duzzadásig telt
hátizsákom, míg az kiszakad.
a kövek kizúdulnak lábamra, s lecövekelnek.
ügyetlen erőlködöm, hogy mozduljak,
de minden szavam merev.
 
s most itt állok.
kétségbe esve keresem azt a szót,
melyet nem koptatott szét az idő,
mit nem használt már ezerszer
ócska film, vagy kávé reklám.
amit elhiszel nekem, mert őszinte,
és tényleg belőlem jön.
amit büszkén nyújthatok feléd,
amiből oly erősen sugárzik a kifejező erő,
hogy mindenen áthatol.
amely egyszerű, mégis átkarolja érzéseim.
s mintha egy rejtett barlangfalára víz véste volna fel
üzenetét, örök módon ég bele lelkedbe!
 
elcsépelt szobor pózba görcsölve
gondolkodom, mikor elém lépsz.
lenge ruháddal félénk szellő játszik.
megsimítod fejem. felemelem,
s szemedbe nézek.
bogarad tükrében találom meg,
mit sehol nem leltem:
szív