Hirtelen fordult rosszra az idő. Délelőtt még ragyogó napsütésben bosszankodtam a kertkapu előtt díszelgő koszos, kék papírzsebkendőben, de hazafelé már szürkeségbe borult a levegő, és hideg szél csapkodta a zsalukat az utcán. Mintha minden kiürült volna, pedig még csak pakoltak.
A ház közös udvarán gyakorlott mozdulatokkal gyűltek a zsákok és a táskák, bennük a legszükségesebb holmikkal. Nem először kellett költöznünk. Johann néhány összetekert szivacsot gyömöszölt zsúfolt pincelakása bejárata fölötti furcsa rekeszbe. Reménykedett, hátha most az egyszer visszatérünk, és ágya majd akkor meglesz. Szomorúan néztük őt.
Egy kétségbeeséstől ráncos, fáradt arc rontott az udvarba:
- Indulni kell! Menni kell!– kiáltotta a hírnökök magabiztosságával.
Mindenki vállára vette saját batyuját, és elindultunk kifelé.
Johann mellém sietett a maga sántikáló járásával.
- Miért kell ennek mindig így lennie? Ki küldi az üzenetet? Egyáltalán, miért hallgatunk rá? – de az utolsó mondatot, már nem nekem, hanem mindenkinek mondta. Kiabálta.
A menet megállt még mielőtt kinyitottuk volna a külső kaput, hogy az utcán csatlakozhassunk a tovább áramló embersodráshoz. Minden szem Johannra szegeződött.
- Úgy értem, tudja valaki, miért csináljuk ezt? Már az igazi okát? – üres tekintetek meredtek válaszként. Johann összébb húzta magát, talán attól az udvar felől érkező fuvallattól, ami hűvös lökésként taszította a tovább az embereket a kapu felé.
- Johann, ha nem akarsz elmenni, én itt várok veled – szóltam hozzá olyan hangosan, hogy másokhoz is eljusson a szavam. Lerakta a csomagját. Szemében megnyugvást láttam. Körülöttem néhány újabb batyu tompa puffanását hallottam. Senki nem szólt. Vártunk, amíg a kapu halk nyikorgása lett a leghangosabb zaj a szél fütyülésében. Mindenki elment, aki akart.
Tanácstalanságunkat kopogás zavarta meg. A fabejárathoz mentem, hogy megnézzem, ki ez az ostobán udvarias lény.
Egy összehúzott szövetkabátos, tányérsapkás fickó állt előttem.
- Jó napot! Tudnának adni a katonáinknak némi ruhát és élelmet? – nézett rám kérlelőn.
- Katonáknak nem adunk semmit – válaszoltam még az időnél is hidegebben, és visszasétáltam a többiekhez.

Néhány óra múlva kezdett felengedni a hangulatunk. Tüzet raktunk az udvaron, és főzni kezdtünk közösen mi, az otthon maradottak.
Még nem volt kész az étel, amikor az őrszemünk zihálva rontott be.
- Már az utca végén vannak.
Hát mégis igaz. Háború van. A maroknyi emberből álló csapatunk lassan kisétált az utcára. A remény elfogadássá transzformálódott, csak Johann tört össze teljesen. Az utca végéből sötét alakok közeledtek. Bambán bámultuk őket, mintha csak egy álom része lenne az egész. Aztán egyszer csak házunkkal szemben lévő töltés tetején is megjelentek az alakok. Épp hogy észrevettük őket, máris vékony hangú csataüvöltéssel zúdultak ránk százan, kezüket magasba emelve. Mikor elég közel értek, mindannyian elhajították, ami a markukban volt.
Ezerféle gyümölcs röpült felénk a gyermekek kezeiből.