Kiállt a szakadék szélére, mert ő érezte az erőt. Tudta, hogy a hatalom vele van.
A szél erősen fújt, s a haját összekócolta. A csepegő eső az arcába vágott, de tudta, hogy nem veszíthet, mert ember feletti hatalma van. Képes lenne elpusztítani a világot, ha akarná.
De nem akarta.
Már esteledett. A tenger egyre vadabbul csapódott a sziklának.  A fehér tajtékok szinte már a cipőjét is elérték. Vihar volt. Talán a természet is érezte, az erő birtokosa ott van.
Már nem gondolkodott, csak érzett! A fejét, a testét, a tagjait az erő, az óriás hatalom töltötte meg. Úgy érezte, hogy most, most végre eljött az idő! A hatalma segítségével repülni fog. Repülni, szabadon, mint a madarak. Gépek segítsége nélkül.
Szemét becsukta. Szívének ütemes dobbanásait hallotta, majd elrugaszkodott. Könnyedén, mint egy sas, amely az ég kék tengerét uralja.
Érezte, hogy repül. Érezte, ahogy a levegő süvít füle mellett. S érezte a szabadság hatalmát!
Nem bírta tovább, elemi erővel tört fel belőle a szó: Repülök! – kiáltotta világgá.
De tévedett.