Hajnalodik. Most mégis más. Most rád gondolok.
Figyelem, ahogy a Nap percről percre magasabban van.
Csak ülök, és az jár a fejemben, amit a telefonban mondtál.
Hogy én… hogy mi… hogy engem…
A reggeli friss szellő csípi az arcom. Fáradt vagyok.
Mindenhol az arcodat látom, pedig csak harmatcseppek.
Körbe nézek: semmi nincs, ami hozzád fogható.
Becsukom a szemem. Téged látlak.
Elképzelem, ahogy megérintesz.
Nevetek magamon, milyen ócska kép…
Nem tudok újat, jobbat kitalálni Neked.
Gyönyörűséged húsomba mar.
Nem vagy enyém, és soha nem is leszel.
Nem merlek magamba zárni, túlságosan fájna.
Szeretnék olyan gyermek lenni, akinek hisznek,
így őszintén mondhatnám neked:
-    Szép vagy!
Ezt hidd el nekem…

*

Nem hiszel nekem, hogy szép vagy…
Azt állítod, idősebb vagy!
A fény is idősebb nálam, mégis a Te szépséged nem tör meg a havon, nem kopik meg a szikes talajon. Nem homályosul el a koszos ablakon. Nem törölheti el idő, nem szűnhet meg…
A szépség örökké él!
Hidd el nekem:
Te tényleg szép vagy!
Senki vagyok az ismeretlen szélén?
Lehet…
Lehet, gyermek vagyok!
De épp ezért őszinte.
Nézlek, bámullak, mint újszülött a fényt, a csillagokat… a Világot!
Nézd bilincseim!
Szépséged rabja vagyok!
…
Mosolyogj rajtam… úgy még szebb vagy!