Ó, Kedvesem...

Mikor egy kilátóról szemlélem a tájat,
s csak a szemem szab határt távolságnak,
mit felfogok. S látom a dombokat, a rögös utat,
az erdőirtást, s rengeteg nyomot,
mit emberi gondatlanság okozott... s látom a
házakat, füstölő kéményt, romba dőlt pajtát,
elhagyott gyárat... de látom a patakot,
ami úgy csörgedez, mint kinek ez mit sem számít,
s látom a zöld fákat, amik hatalmas színes foltokban
folynak össze... s látok egy szántót, ahol épp aratnak,
s tudom, ebből másnak kenyeret adnak...
madarak szállnak formát alkotva színes felhők között...
s ott talán egy őz ugrott...
szemem oly óriásira nyitom, hogy fáj!
de akarom az összes színes csodát,
mindent, ami ezzel jár! s ahogy a szemem nyitom,
úgy nyílik a szívem...
és csak mosolygok, ahogy látom
az összes hibát a rengeteg mesés jelenség között...
látom, és szívembe fogadom az egészet,
mindenestül.

aranyra színezi a tájat már a Nap
megszerettem egy pillanat alatt
pillanat?... az idő?
mozdulatlanságba mozdul
boldogságba bolondul
megszűnik mint folyó fogalom
nem szalad, lüktet
mint óriás, lassú szívverés

nem megyek tovább.
leülök a kilátó szélére,
lelógatom lábam.
s amikor kellőképpen elszédültem
a táj csodálatában,
hátra dőlök.
becsukom szemem, hogy a kilátó
ócska korhadó deszkáinak illatát is magamba szívjam.
saját szívdobbanásaim hallgatom.

s végül magam teljesen az élménynek adom


h