Egyszer van, hol nem van, az üveghegyen régen túl, ott ahol már a műanyag palack az úr, élt öreg lakásában a királytündér és a felesége. A lakásuk telis-tele volt élőlényekkel. No, nem olyan vadonélő állatokkal, hanem inkább olyan városiakkal. Ezer muslica, légy, molylepke, pók és furábbnál furább bogarakkal laktak együtt a sok szobanövény között. Talán már ezer tündéréve, hogy az erdőket el kellett hagyniuk.

Mohull, a boszorkány nem bírta elviselni, hogy az emberek értik a növényeket, az állatokat, s látják az erdei lényeket, tündéreket is. Ezért inkább varázslattal sújtotta őket:

Ha én nem látom,

más se lássa!

Mohull szíve

ezt kívánja!

S amikor az emberek már csak mesének hitték az erdők, mezők csodálatos lényeit, a szívükben az érdektelenség került túlsúlyba. S ebből fakadó mohó önzőségükben olyan pusztításához kezdtek, melyet addig elképzelni sem lehetett. Milliónyi erdei élőlény lakhelyét tették anyagi haszonná. Tonna szám mérgezték a levegőt, a tengereket. Borzalmas volt ezt látnia a tündérnépnek. Sokan más világokba tűntek át, de néhányan -jó néhány-, mint a tündérkirály és a felesége, az emberek közelében maradtak, hátha azok egyszer újra meglátják őket.

A tündérek elvegyülve az emberek között, különböző trükkökkel próbálták feltűnni. Volt, aki érthetetlenül kedves volt. Volt, aki rettenetesen türelmes, de volt olyan is, aki ügyetlenségnek álcázva rontott el, ejtett le dolgokat, hogy felnyissa az emberek szemét.

- Ejj, ejj, ezek a magányos akciók nem lesznek elegek – így sóhajtozott sokszor a tündérkirály a gondolkodó napjain, mikor gyógyvirágokból készült elmélkedő fürdőjében szirmos, egész fejű virágokat talált. Azon a bizonyos napon is a természet bánata nyomasztotta:

- Talán a gyerekek! - kiáltott fel, ahogy meglátott egy újabb virágfejet a vízben - Igen, ők könnyebben megláthatnak minket! Ők még kellően őszinték!

Aztán elszomorodott, mert eszébe jutott, hogy a felnőttek nem hinnének a gyerekeknek, ha varázslényekről mesélnének.

- Vajon mi lehet a megoldás? - törte a fejét a tündérkirály ezer nappalon és éjszakán át. Mígnem az ezeregyedik napon egy zöld manó kopogtatott be hozzá:

• Tudom, min járnak bús gondolataid! - kezdte a zöld manó.

• Bánatom oly régi, hogy bármely lény ismerheti – mosolygott szelíden a tündérkirály.

• Tündérruha kell nekik! Tündérruha a gyerekeknek! Így a bennük lévő ártatlanság a tündérvarázs erejét megnövelhetné! S így a felnőttek saját gyermekükön keresztül láthatnák meg újra a tündérvilág valóságát! - hadarta izgatottan a manó.

• Tessék? - kérdezett vissza elkerekedett szemmel a tündérkirály.

A manó besétált a lakásba, és leült az ágy szélére. Nagy sóhajjal elfogadta az édesgyökér teát, amit tündérkirály felesége nyomott az izgatott manó kezébe. Ő belekortyolt a finom innivalóba, s úgy érezte, mintha testét meleg, puha kendőkbe bugyolálták volna. Megnyugodott. Lassan elmagyarázta a királynak, hogy bár az embereket a boszorkány vaksággal sújtotta, a gyermekekben még megtalálható a természetes ártatlanság, ami képessé teszi őket a szépség és varázslat felismerésére.

S kiskapu lehet, hogy a felnőttek sokszor gyermeknek vágynak vissza. Így, ha a gyerekeket tündérruhákba öltöztetik, a tündérvarázs felerősödik, és láthatóvá válik az emberek számára.

• Beválhat! - bólogatott vidáman a király, és szájról szájra terjedő tündérvarázsban üzente meg minden a lénynek, hogy régi ruháikat, kacatjaikat még a szemetüket is válogatva gyűjtsék, hogy a zöld manók szabadon választhassanak a tündérkéz érintette alapanyagokból.

A varázsanyag

tündér szemét!

Ha érintetted,

válogasd szét!

Mert meseruha lesz belőle,

gyermekeknek nagy örömére.

S ártatlan ragyogásuk,

oldja fel majd

gonosz átkuk.

A varázs terjedésének köszönhetően egyre több tündérlény kezdte szétválogatni a szemetét, és a manók megkezdték a munkát. A különleges hulladékokból, szárított növényekből éjt nappallá téve szabták, varrták a kényelmes gyerekruhákat.

Az öltözékek pedig oly mesésre, varázslatosra sikerültek, hogy velük minden gyermekek örömmel hirdette Tündérország létezését.

2010. július 16.

sh