Egyszer volt, hol nem volt, valamikor nagyon-nagyon régen -amikor az emberek tudatlansága nagyobb volt mohóságuknál- a hétkút és az öreg présház közelében, a Pajzsos dombok tövében, élt egy király. Ez a király szerette az erdőt, s a benne lakó élőlények mindegyikét. De különösen kedvelte a színes, virágillatú madarakat. Naphosszat járta gyalogosan birtokát, hogy e madarak énekét hallgathassa. Sétái alkalmával az erdő is megbarátkozott a királlyal. Minden erdei lény szelídséggel hálálta meg, hogy a király háborítatlanul hagyta élőhelyüket. Az erdei tündérek pedig cserébe felfedték a királynak az erdő legmélyebb és legcsodásabb titkait, melyet ember azóta is csak a ritkán, a legnagyobb csöndben láthat meg.
Telt múlt az idő, s ahogy a király szakálla hosszabbodott, erdei sétái úgy rövidültek. Ahogy teste egyre nehezebben mozgott, lelkébe szomorúság költözött. Bánata, hogy nem láthatja, hallhatja színes madarait, még fáradékonyabbá tette, végül már a kastélyából sem mozdult ki.
Egy napon egy vándor festőművész látogatta meg. Ahogy ilyenkor illik, a király megvendégelte őt. A terített asztal mellett a festő csodálatos munkáiról mesélt óraszám, hogy mire a vacsora véget ért, a király így szólt hozzá:
Kedves barátom, ha igaz, amit mondasz, hogy festményeid megszólalnak, oly varázslatosak, hát mutasd meg nekem! Ím itt van a kastélyomban ezernyi fehér fal, amik fárasztják öreg szemem. Fesd tele azokkal a madarakkal, mik meseszép erdőmben élnek! Ha valóban megtöltik énekükkel kastélyom, gazdagon megjutalmazlak, de ha nem, a nagyotmondásodért kivágatom a nyelved.
Megijedt a vándor festő. Kihallottál már éneklő festményekről? De a királynak nemet mondani nem mert.
Uram királyom, a feladat nagy kihívás számomra. S hogy a madarakat a legvalóságosabban festhessem meg neked, adj pár napot, amit az erdőben tölthetek, hogy megismerjem szépségüket!
A király belement az alkuba.
Másnap kora reggel indult a festő az erdőbe, bánta már nagyon hencegését. Ahogy egyre beljebb hatolt a sűrű erdőben, egyre inkább elfogta a szívét a félelem. Már-már arra gondolt, hogy életének egész munkáját hátrahagyva elbujdos, mikor egy gyönyörű színekben pompázó madarat látott meg egy csapdában vergődni. Kitörölte szeméből a bánatot, s odasietett a madárhoz. Szárnyait óvatosan lefogva kibújtatta a csapdából, majd szabadon engedte. A madár néhány szárnycsapás után szikrázóan szép lett, torkából pedig olyan varázslatos dal fakadt, hogy a fiúnak minden félelme messze szállt. A virágillatú madár körbe repülte az ifjút, majd hirtelen tündérré változott.
Köszönöm, hogy megmentettél! Mióta a király nem sétál az erdőben, orvvadászok ejtik fogságba, ölik meg a madarakat, mohó emberek vágják ki a fákat, pusztítják élőhelyünket. Ritka az ilyen jó szívű ember. Mi járatban vagy?
A festő elmesélte, hogy mit kért tőle a király, s hogy tulajdonképpen szégyenében bujdokol. A tündér nagyon megörült, hogy újra hallott a királyról.
Egyet se félj! - szólt – Adok neked hat színes tollat! Ha ezeket használod, s szívedből festesz, a király vágya teljesülni fog! A madarak énekelni fognak.
A fiú hálásan megköszönte az ajándékot, s visszasietett a kastélyba. Még aznap neki látott, hogy telefesse a fehér falakat. Ahogy kunkorítani kezdte vonalakat, érezte, ez lesz életének legvarázslatosabb mesterműve. Mikor az első madarat befejezte, az azon nyomban énekelni kezdett. Amikor a király meghallotta a dalt, ráncai kisimultak, s eszébe jutott ifjúkora, az erdő illata...
A mese itt megszakadt. Egészen a korunkig csak annyit lehetett tudni, hogy ezek a varázslatos madarak eltűntek az erdőkből. Egészen addig, amíg a móri kastélyban fel nem fedezték a festményeket a meszelés alatt a falakon...
