Egyszer volt, hol nem volt, amikor még az üveget is kalapáccsal hajlították, volt egy falu, ahol mindenki a másik dolgát tudta a legjobban. Hát, azok képesek voltak napestig arról diskurálni, kinek hogyan kellene végeznie a munkáját. Persze, így aztán a dolgok sosem haladtak előre. Ebben a faluban élt Jankó, aki olyan nyughatatlan volt, hogy rögtön viszketés jött rá, ha egyhelyben kellett ülnie. Azért is nevezték gondosnak, mert izgágasága miatt, folyton csak a gond és a baj volt vele.
A faluban  - például - azért nem voltak kerítések, mert egyszer elhatározta, hogy megjavítja őket. De csak lebontotta azokat, majd el is felejtette az egészet! Bezzeg a többiek még mindig emlékeznek! Mert azóta minden reggel arra ébrednek, hogy más jószága óbégat az ablakuk alatt.
Hát, ilyen és hasonló okoknál fogva bizony, Jankó úgy csípte a falusiak szemét, mintha bogyiszlóit dörzsöltek volna bele!
Egy napon, mikor az egész falu éppen azon tanakodott, hogy szénaszálakat vagy szalmaszálakat fújt be az utca kellős közepére a szél, Jankó megint viszketni kezdett. Se szó, se beszéd, odament, és keresztbe tette a két szálat. Hej, de igencsak dühös lett most már rá az egész falu! Seprűt ragadtak, és azzal üldözték ki, hogy addig haza se jöjjön, amíg hajának növesztéséből megélni nem tud!
Hát, ahogy Jankó kiszaladt a faluból, menten egy mélységes útvesztőbe zuhant. Toporzékolt, ordibált, de olyan sötétség volt ott, hogy hangja is csak halk cincogásnak hallatszott. Mikor aztán a mérgével nem jutott előbbre, kapta magát, és neki indult, hogy megtalálja a kivezető utat.
Ment-mendegélt az útvesztőben, olyan sokáig, hogy hajába már száz fonatot rakott, amikor megbotlott egy túrásban, és egy vakondra lépett.
- Minek kellett az utamat keresztezned! – paprikázta fel magát a fiú.
- Tán bizony szándékosan törted el a lábamat?! – kérdezte amaz.
Jankó igencsak elszégyellte magát, mert bizony be kellett látnia, csak a vakszerencse sodorta őket össze.
- Bocsáss meg, vakond! Mivel tehetném ezt jóvá, hogy utamon továbbmehessek?
- Ilyen lábbal nem tudok ásni, és nem tudom táplálni, gondozni a kölykeimet. Etesd, itasd őket, amíg a lábam meggyógyul.
A fiú így is tett. Ápolta a vakondot, etette a kölyköket. Míg nem aztán egyszer megkérdezte:
- Meggyógyultál-e már, vakond barátom?
- Ej, Jankó, Jankó, nagyobb legyen a te türelmed! Gondoskodj rólunk tovább! – válaszolta a vakond.
A fiú így is tett. Ápolta a vakondot, etette a kölyköket. Míg nem aztán másodszor is megkérdezte:
- Meggyógyultál-e már, vakond barátom?
- Ej, Jankó, nagyobb legyen a te türelmed! Gondoskodj rólunk tovább! – válaszolta a vakond.
A fiú így is tett. Ápolta a vakondot, etette a kölyköket. Míg nem aztán harmadszor is megkérdezte:
- Meggyógyultál-e már, vakond barátom?
- Hála neked, meggyógyultam, és kölykeim is szépen cseperednek.  Jó tett helyében jót várj! Fogd ezt a kendőt! Ha bekötöd vele a szemed, kitalálsz az útvesztőből orrod követve.

Jankó megköszönte az ajándékot, és rögtön bekötötte vele a szemét. Azonnal megérezte a friss szél illatát! Így hát meg is indult az orra után. Ment-mendegélt, és mikor az ezredik fonatot tette a hajába, kilépett az útvesztőből.
Hát, ahogy leveszi a szeméről a kendőt, látja ám, egy hatalmas szikla állja el az útját.

- Ej, te szikla, állj félre, vagy porrá zúzlak!
- Talán jobb is lenne, ha porrá zúznál! Úgy a szél hátán eljuthatnék a tengerhez – meredt a távolba a szikla.
- Miért nem mész a saját lábadon? – kérdezte csodálkozva Jankó.
- Mert bár szemeimmel láthatom a széles világot, lábaim kőből vannak, és nem mozdulhatnak – sóhajtott.

Megsajnálta a fiú a sziklát. Jól belékapaszkodott, és sarkaival úgy megrúgta a földet, hogy az menten arrább gördült a szikla alatt. Hét nap, hét éjjel sarkantyúzta Jankó a földet, míg a szikla egyenest a tenger partjához került. Akkor a szikla mélyen belélegezte a tenger levegőjét, és ezt mondta:

- Jó tett helyében jót várj! Itt van ez a messzelátó szék. Ha ráülsz, olyan messzire láthatsz, amennyire csak akarsz. Vagy akár még messzebb is!

A fiú megköszönte az ajándékot, és rögtön tovább is indult. Ment-mendegélt, s mikor a tízezredik fonatot tette hajába, a föld remegni kezdett alatta. Jankó ráült a székre, hogy megtudja, mi rengeti a földet. Nem is kellett messzire néznie, csak egy közeli erdőig. Ott bizony egy óriás járt, s úgy tépte a fákat a földből, mint más a répát!
Kapta magát, és gyorsan odasietett. Megállt az óriás háta mögött, és így kiáltott:

- Mit csinálsz, te hékás?! Nem hallod, ahogy reng a föld alattad? Nem hallod, ahogy a fák sírnak ölelésedtől?

De az óriás nem hallotta sem emezt, sem amazt. No és a Jankót sem hallotta. Ő ezen felmérgesedett, vállon ragadta az óriást, és jól megrázta.:
- A szemembe nézz, ha hozzád beszélek, te!

Na, erre már az is megfordult! Megfogta Jankót, és jól földhöz vágta.
De Jankót sem kellett félteni! Felpattant a földről, derékon kapta az óriást, és ő is jól a földhöz vágta. Na, miután az feltápászkodott, felkapta a fiút. Megpörgette a feje fölött, és úgy csapta földhöz, mint mérges ember a kalapját! Hát, erre már Jankónak is lépnie kellett. Harmadszorra úgy fogta meg az óriás karjait, hogy az moccanni sem tudott! Ledöntötte lábairól, ráült a mellkasára, és az arcába kiáltotta:
- Legyőztelek!

Az óriás nagyot nevetett. Lerázta magáról Jankót, és felállt:
- Még a legerősebb fákkal sem tudtam ilyen jót birkózni! Végre alaposan elfáradtam, és aludhatok egy jót. Köszönöm neked! Jó tett helyében jót várj! Itt van ez a kesztyű. Ha ezt felveszed, olyan erős lesz a markod szorítása, hogy abból nem szabadulhat semmi, csak, ha úgy akarod.

A fiú megköszönte az ajándékot, aztán továbbindult. Ment-mendegélt, s mikor a százezredik fonatot tette a hajába egy síró ember jött vele szemben.

- Miért sírsz, koma?
- Jaj, jaj, barátom. A császár új törvényeket hozott, és parancsba adta, hogy három nap múlva legyen belőle százezer másolat. Ha nem lesz kész, fejemet veszi… Ember még csak akadna, aki a munkát elvégzi, de honnan vegyek én most annyi ecsetet, hogy mindenkinek jusson?

Jankó a fejét vakarta, s erősen gondolkodott hogyan segíthetnek szegény szerencsétlennek. Mindenfelé járatta tekintetét, hogy a megoldást meglelje. Nézte az erdőt, a sziklákat, de csak nem jutott eszébe semmi. Aztán rózsagyökér illatú szél támadt, és fejéről leoldott egy tincset.
Homlokára csapott Jankó, mert igen jó ötlet jutott az eszébe:
- Segítek én rajtad! – mondta, majd felhúzta a kesztyűjét, lecsavarta fejéről a hajfonatokat, és a másiknak a kezébe nyomta.
- Ennyi biztosan elég lesz.
Úgy megörült a másolómester, hogy majd kiugrott a bőréből! S jutalomképpen, minden szál hajért egy arany fizetett. Jankó nagy büszkén indult haza falujába a temérdek pénzzel. Most már senkinek egy rossz szava sem lehetett rá!

Volt is nagy öröm, mikor megérkezett.  Nagy dínom-dánomot csaptak, s kikiáltották a falu legügyesebb emberének. Még a legszebb lányt is hozzáadták. Innentől kezdve a faluban senkinek semmire nem volt gondja. A pénz mindnyájuknak elég volt. S mert ezután Jankó sem tett keresztbe egyetlen szalmaszálat sem, békében megfértek egymással.

De jaj, az ördög fülibe is eljutott, hogy a faluban senki nem csinál semmit! Álló nap csak a pénzt számolják. Vagy, ha azt nem, hát, alszanak. S egy nap, mikor délben mindannyian a lóbőrt húzták, feljött az ördög a kútból, és ellopta az égről a Napot. Hát, mikor felkeltek, látják ám, olyan sötétség van, hogy még a macska szemét sem találják. Nem tudták mitévők legyenek, mert ilyen sötétségben, abban sem voltak biztosak, merre van az előre és merre a hátra!
Nem így Jankó! Ő elővette kendőjét, s bekötötte a szemét. Az ördög kénköves szagát követve leereszkedett a kúton, egészen a pokol kapujáig. Ott leült székére, s már látta is, merre bujkál a kormos képű. Kesztyűjét felhúzta, az ördög után sietett, és nyakon ragadta!

- Csak megfogtál, csak megfogtál, te fiú! De tudod-e, csak akkor kapod vissza a Napot, ha három kérdésemre megfelelsz! Ha egyet is hibázol, halálnak halálával halsz!– mondta az ördög.
De Jankó nem rettent meg a randa képű alkujától, így hát az folytatta:

- Íme az első kérdésem: Bármit is tesznek, a császár lova sosem fog akkora csikót elleni, mint egy falusi ló. Miért …
- ….. (1) – vágta rá a fiú, mielőtt befejezhette volna az ördög a mondandóját.

a,            - Igencsak éles eszed van! De most jól figyelj! Mennyit mutatok, ha mindkét kezem, minden ujja számít? – s mindkét kezével lefelé mutatta a hüvelykujját az ördög.
- 81!– mondta Jankó (2).

b,            - Igencsak éles eszed van! De most jól figyelj! Mennyit mutatok, ha mindkét kezem, minden ujja számít? – s mindkét kezével a győzelem jelét mutatta az ördög.
- 64!– mondta Jankó (2).

c,            - Igencsak éles eszed van! De most jól figyelj! Mennyit mutatok, ha mindkét kezem, minden ujja számít? – s mindkét kezén két-két ujját behajtva felmutatta azokat.
- 49!– mondta Jankó (2).

Az ördög megijedt, mert látta, hogy ilyen csavaros eszű fiúval még nem volt dolga. Hirtelenjében kitépett egy marék szőrt a bundájából, és Jankó szeme elé tette.
- Már csak egyetlen kérdésre kell felelned! Hány szőrszál van a tenyeremben?

De ahogy az ördög kinyitotta a markát, Jankó már mondta is:
- Nyolcszáznyolcvannyolc!

Ahogy a számot meghallotta az ördög, elengedte a zsákjának száját, és menten hamuvá porladt. Jankó benyúlt a feneketlen zsákba, és kivette belőle a Napot. Visszaballagott a pokol kapujához, felkiáltott feleségének, hogy itt lenne az ideje, hogy felhúzzák. Az meg leeresztett egy kötelet, hogy fogja meg. A fenti végére pedig odahívta az egész falut, hogy segítsenek felhúzni Jankót. Mikor aztán végre megint együtt voltak, Jankó visszatette az égre a Napot. Olyan nagy ünnepséget csaptak, hogy örömükben Jankót megválasztották a falu királyának.

Képzelhetitek! Olyan gondos királya még senkinek nem volt! Onnantól kezdve a faluban mindenki azt csinálta, amihez értett. A falu felvirágozott, és gazdagságban, boldogan élnek azóta is, ha meg nem haltak.

Válaszok:

1. Mert egy csikó sem akkora, mint egy falusi ló.
2. Minden behajtott ujj tízet ér, a nyitva tartott ujjakat (a:  1x1; b: 2x2; c:  3x3), össze kell szorozni. A két eredményt össze kell adni. Ez a kézzel mutatott szorzótábla működik a 6x6-tól a 9x9-ig. Egyik kéz ujjai a szorzók, másik kéz ujjai a szorzandók. Mindkettőn úgy kell megadni a számot, hogy annyi ujjat kell behajtani, amennyivel ötnél nagyobb a szám. Tehát 6x8 esetében az egyik kézen egy ujjat (6-5), a másik kézen három ujjat (8-5) kell behajtani.

Zab Zakariás

2013. április 14.