Egyszer volt, hol nem volt, talán nem is olyan messze, volt egy Hangyaország. Ebben az országban élt egy öreg, tudós hangyaasszony. Rengeteget látott már a világból, s rengeteg olyan könyvet írt, amit sem a legnagyobb, sem a legkisebb könyvtár nem nélkülözhetett a bolyban.
Egyik nap, amikor ez vénséges vén tudós hangya otthon üldögélt, fantasztikus emlékein járatta az agyát. Boldogan idézett fel minden illatot, vízcseppet és morzsát, amikkel élete során találkozott.
- Ó, igen! Milyen sokféle morzsa is van a világon! Kicsi, nagy... szögletes, gömbölyű... savanyú, sós és édes... – ábrándozott.
- De jó is lenne, ha ezt a sokszínűséget minden hangyának elmondhatnám! – sóhajtott. Aztán valami hirtelen szöget ütött a fejébe:
- De hiszen elmondhatom! Csak ügyesen rendszereznem, osztályoznom kell a morzsákat! Így minden hangya láthatná a sokféleséget!

Teljesen felvillanyozta az ötlet. Úgy érezte magát, mintha újra húszéves lenne! Telve erővel, energiával, fürgén járt a kezében a toll. S a papírokat sisteregve töltötték a betűk. Néhány napi kemény munka után, készen is állt a morzsarendszerező könyv.
Büszkén vitte új írását a hangyatanács elé.
- Látjátok, itt kezdődnek a kenyérfélék, itt a süteményfélék... De azon belül formára, illatra, ízre és nagyságra is osztályoztam őket – mosolygott a tudós hangya.
A hangyatanács csak ámult a bámulatos munka láttán. Sosem hitték volna, hogy ilyen sokféle morzsa létezik. S rögvest arra gondoltak, hogy minden hangyatanulónak ismernie kell ezt a művet. Ezért úgy határoztak, hogy bevezetik a Morzsaismeret tantárgyat az iskolában.

Eltelt néhány hónap, majd néhány év, s egyre több munkás foglalkozott morzsaadatok gyűjtésével. A morzsahatározó pedig egyre csak bővült. Mikor már annyiféle morzsát tudtak beazonosítani, hogy a legokosabb hangya sem tudta mindet megjegyezni, versenyeket rendeztek. Az nyert, aki legtöbb morzsát tudta rendszertanilag meghatározni a könyv segítsége nélkül. A nyertest pedig úgy megtömték mézzel, hogy a potroha is teljesen megdagadt. Onnantól kezdve semmi dolga nem volt. Jaj, de szerettek volna mind a nyertesek között lenni! Csak csüngeni az éléskamra mennyezetéről, mint hatalmas, aranyszínű dísztökök!
- Ez ám az élet! – gondolták, s mind jobban, s mind többet tanultak, hogy a lehető legtöbb morzsát felismerjék.

Telt-múlt az idő, s miközben tudásuk gyarapításával voltak elfoglalva, száraz és ínséges idő következett a hangyákra. Egy szem mag nem sok, annyit sem találtak sehol. Ekkor a hangyatanács összeült. Úgy határoztak, hogy a legokosabb hangyáikat kell kiküldeniük. Ők talán felismernek legalább egy apró morzsát valamelyik fűszál tövében. Odamentek hát, az éléskamrához, és megkérték a nyerteseket, induljanak el, hozzanak élelmet a bolynak! A dísztökként csüngő hangyák mindjárt megérezték, milyen nagy szükség van most tudással teletömött eszükre!
- A mézet visszaadjuk, hogy addig is legyen mit ennetek, míg visszatérünk! – így búcsúztak el a többi hangyától. Kézbe vették a morzsahatározó legfrissebb bővített példányát, majd útnak indultak.
Mentek-mendegéltek, hegyen-völgyön, árkon-bokron át, de csak nem találtak sehol egy árva morzsaszemet sem. Bánatos bandukolásukban eljutottak egészen az iskola udvaráig.
Éppen a tízórai szünet volt. Gyerekek játszottak, beszélgettek, és ettek az udvaron. Az egyikük egy hatalmas kiflit majszolt, s annak a csücske hatalmas morzsákat szórva hullott a földre. Ej, de megörültek a hangyák, amikor a morzsamezőre találtak! Gyorsan összeszedték a legkisebb, legszögletesebb, legszárazabb morzsákat is!
- Mi lehet ez a csúcs a mező közepén? – tanakodtak.
- Nem mindegy? Minket morzsákért küldtek. Illene visszaindulnunk – mondta az egyikük. S mivel egyikük sem látta a morzsától a kiflit. Visszatértek a hangyabolyba morzsazsákmánnyal.

---

Miért nem ismerték fel a kiflicsücsköt a hangyák?
Hogyan folytatnád a történetet?

„A mézgyűjtő hangyák közül a legismertebb a Mexikóban és Coloradóban elterjedt Myrmecocystus mexicanus Wesm. var. horti-deorum McCook nevű. Ezek arról nevezetesek, hogy az összegyűjtött mézet élő bödönökben őrzik meg arra az időre, amikor kevés táplálék található. Ha felbontjuk a mézgyűjtő hangya fészkét, megtaláljuk földalatti éléskamráját, amelynek mennyezetén sűrűn egymás mellett függnek az élő mézesbödönök: a mézzel megtöltött munkáshangyák. A mézet rendszerint egy tölgyfa gubacsáról gyűjtik össze, amelyet azután a méztartóknak kiszemelt munkásokba tömnek. Ezeket annyira jóllakatják, hogy mézzel megtelt potrohuk egészen szétnyomódik. Az ilyen jóllakatott munkások természetesen többé sem mozogni, sem dolgozni nem tudnak, hónapokig türelmesen várják, az éléskamra mennyezetén függve, azt az időt, amikor a mézet a közösség részére ki kell adniuk magukból."

Forrás: http://mek.oszk.hu/03400/03408/html/2839.html, 2013. 10. 27.