Egyszer volt, hol nem volt, valamikor régen, amikor a macskák még bajuszpedrőt használtak, az ördög beleszeretett az okos lányba. Rút képivel egész nap illegett-billegett előtte! Mézes-mázos hangjával mindent ígérgetett a lánynak, csakhogy egy csókot kapjon tőle. 

De hát a lánynak nem volt nagy kedve, hogy az ördög szeretője legyen:

-          Ide figyelj, ördög, addig bíz nem adok neked sem csókot, sem ölelést, amíg ilyen szőrös vagy! Ha ezt akarnám, ölelhetném a szamarat is! – csúfolódott a lány.

Az ördög nagy búsan hazament, és leberetválta szőrét.  Majd újra meglátogatta a lányt:

-          Ej, te ördög! Addig bíz nem adok neked sem csókot, sem ölelést, amíg szájadból ilyen kénköves füst árad! Ha ezt akarnám, záptojást is csókolhatnék! – csipkelődött a lány.

Az ördög nagy léptekkel hazasietett, és ínyét jó füves báránylábbal bedörzsölte. Aztán megint elment a lányhoz:

-          Mit hiszel, te ördög? Addig bíz nem adok neked sem csókot, sem ölelést, amíg szarvak vannak a fejeden! Tán még kiszúrod velük a szememet!

Az ördög nagy mérgelődve hazament, és letörte szarvait, csakhogy a lány végre övé legyen. Mikor látta a lány, hogy az ördög bizony nem tágít, nem volt mit tenni! Most már aztán tényleg meg kellett csókolni! Hát ahogy szájuk majdnem összeért, a lány meglátta az ördög szemiben a gonoszságot! Úgy megijedt, hogy rögtön világgá szaladt elbújni.
Bosszús volt az ördög, mert a szerelem csak nem akart megoldódni. Felkerekedett hát, hogy megkeresse az okos lányt. Már hat világot bejárt, de nyomát sem találta. Mikor a hetedikben megállt egy tó mellett. Hát, annak tükrében meglátja szarvatlan, csupasz fejit! Mélységesen elszomorodott, mert hiába volt minden, most már biztosan sosem látja újra szerelmét. Ahogy ezt végig gondolta, bánatában a vízbe ugrott is, hogy beléfulladjon. Igen ám, de a tó fenekén meglátott egy hatalmas, csillogó gyöngyöt! Feltámadt az ördög vágya, hogy megszerezze azt. Hét nappal, hét éjjel úszott lefelé, mire megtalálta, és újabb hét nap, hét éjjel volt, mire a felszínre ért vele. Akkor aztán megrázta magát, s ördögbőre azonnal lepergett róla! A gyöngyöt két kezibe fogta, s úgy nézegette. Az olyan gyönyörű volt, mint szerelme orcája. Miként ez eszibe jutott, megint elszomorodott. S könnyes szemmel megcsókolta a gyöngyöt. S lássatok csudát, az rögtön átváltozott az okos lánnyá! Megölelték, megcsókolták egymást, hétvilágra szóló lakodalmat csaptak, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Egyszer volt, hol nem volt, történt valamikor régen, hogy Magyarországra váratlanul lehullott a hó. Már vagy háromszáz napja is volt annak, hogy az emberek ilyet láttak! Nem csoda hát, azt sem tudták, mit kezdjenek vele. Voltak, akik tanácstalanul bámulták, értetlenül nézték, de olyan is akadt, aki bosszankodott miatta. Özvegy Markos Tamásné is ilyen volt. Ő, mikor reggel kilépett az Istenhegyi úton fekvő bérház kapuján, rettentő mérges lett! A járdán majd tíz centiméter vastagon terpeszkedett ez a levegőből szakadó, fagyott, koszos lé! Úgy, mintha övé lenne az egész világ, vagy legalábbis az Istenhegyi út! Nem sokat tanakodott az özvegyasszony - a ház gondnoka ként nem is ezért fizették! - kapta magát, és olyan szorgalommal lapátolta a havat, mint a kerek képű óvodások a süteményt!

Éppen hogy végzett volna a munkával, amikor váratlanul egy busz állt meg a ház előtti buszmegállóban. De az úgy megállt, mintha soha többé el sem akarna onnét menni! Mert az özvegyasszony bizony, az összes havat a buszmegállóba, az úttestre lapátolta. Ej, de mérges lett a buszvezető! Az egész várost végig vezette! Kikerülte az elakadt kocsikat és a jeges úton átrohanó gyalogosokat, átverekedte magát a legnagyobb dugókon, és pont egy ilyen akadály miatt nem tudja az utasokat továbbvinni?!

De az özvegyasszony se volt szégyellős! Kiabált, toporzékolt, aztán meg sírt-rítt, hogy hová máshová tehette volna azt a rengeteg havat, ami ilyen váratlanul, és szokatlan módon, a tél közepén pont az ő házának járdájára esett?

Ez szócséplés talán még három télen át is tartott volna, ha a buszról le nem száll a legkisebb fiú. Mert ahogy az leszállt, rögtön egy hógolyó gyúrásába kezdett. Egyre nagyobbra és nagyobbra dagasztotta azt, míg végül egy hatalmas gömb kerekedett belőle a megállóban. Aztán egy újabb gömb formálásába kezdett, majd még egybe, míg végül a hó teljesen elfogyott, csak egy óriási hóember maradt.

A hóember pedig, hogy a kiabálás abba maradjon, az özvegyasszony száját egy hógolyóval betömte.

Ha ez nem így lett volna, akkor még most is ott ülnék az Istenhegyi úton elakadt busz hátsó ülésén.

Igaz mesét mondok most néktek, mit én is öreg professzoroktól hallottam, kik vastag könyvből olvasták ezt. S tudom, oly igaz, mint a Nap fénye, s a Hold sugarai! Hallgassatok, hát! Egyszer volt, hol nem volt, mikor még szigorú törvények uralkodtak a betűvetésben, élt egy apró kis hangya. Ez a hangya hogy, hogy nem találkozott a vasgolyóval az egyik könyv lapján. Hiába zöngött a vasgolyó, a hangya a helyén maradt, így hát hasonultak.

Ha a hangya és a vasgolyó nem hasonult volna, az én mesém is továbbtartott volna.