Vajon a magány mennyire tartozik hozzám?
Úgy értem, mint sors. Az általános meg nem értettségem, melyet érzek, torzult szexualitásom, és a vágyam a szenvedésre, ami mindig és mindenkor abban nyilvánul meg, hogy olyan lányokért rajongok, kiknél esélyem sincs. Folyamatos szélmalomharc. Mintha neki rohannék egy falnak. Tudom, hogy fal, és hogy koppanok, de még röhögök is előtte, mekkora poén lesz lepattanni.
Vajon milyen lehet egy tökéletes szerelem?
A tökéletest, mint teljest kell érteni. Olyan szerelem, melyben a felek egyenrangúak. Egymás iránti bolondulásuk egy vidám, könnyed libikókázáshoz hasonlatos. Míg az egyik ad, a másik töltődik szeretettel, majd cserélnek. Ezzel egyre feljebb hajtva magukat a spirálon. Boldogságba rántani egymást.
Vajon miért vagyok türelmetlen?
Folyton túlzásokba esem. Végletes vagyok. És türelmetlen. Akarom, ragaszkodom az érzéshez. Mohón falnám magamba a szeretet. Talán nem kaptam eleget mostanság. Vagy csak magam nem szeretem igazából. A boldogság álcájába bújtatva akarom megölni magam. Darabokra hajtani, a végletekig elmenni, amikor a szívem a boldogságtól szakad meg, hogy abban a pillanatban, amikor be kell fejeznem, azt érezzem, megérte. Minden pillanata megérte. A maga hegyeivel és völgyeivel együtt.
Akarom a véget, akarom a pusztulásom.
A boldogság a pillanatban rejlik, és én minden pillanatot a legnagyobb, a legtúlzóbb lánggal akarom megélni. Bele akarok halni a boldogságba. Minél előbb…
Elképzelek egy érzést, ami majd elönt a végső pillanatban. Babám (azért használom ezt a szót, mert csodás. gömbölyű és meleg, negédességtől mentes, belsőséges kifejezés) ölébe hajtom fejem. Szemem becsukom. Érzem a testének melegét, illatát, hallom szuszogását, és tudom, hogy ez az a pillanat, aminek soha nem szabad elmúlnia. A teljes lénye átitat, a testének része vagyok. De mielőtt a könnyem kicsordulna a szépségtől, amely lelkem legmélyéig éget, szívem egyszerűen megáll egy hatalmas dobbanással.
Erre az önpusztító szerelemre a vágyam hatalmas. Szerelmem beteljesülését a halálban látom. A legerősebb érzelmeim ezek. Nincs édesebb keserűség számomra, mint szerelmem karjaiban elképzelnem a halálom. És nincs fájdalmasabb, minden sejtemet ellepő végtelen tehetetlenség, mint szerelmem halálát elképzelni. Mégis megteszem. Mert szeretem a szenvedést, szeretem az örlődést.
Annyira akarom ezt, hogy megteremtem magamnak a szenvedés lehetőségét. Direkt olyan … keresem a szót, hogyan hívjam a nőket… mert nem nők, nem csajok, nem lányok… hanem tünemények… Tüneményekbe vagyok szerelmes. Nem létező lényekbe, akiket egy-egy csinos formába, kedves gesztusokba, mosolygó szemekbe belelátok. S mikor a tünemény, nevéhez híven, eltűnik (magam bontom, ahogy magam is építettem) végre újra szenvedhetek.
A nevetséges az egészben, hogy soha nem is volt enyém, mégis úgy érzem, elvesztettem.
Mikor fogok végre tévedni?
Egyszer eljön majd valaki… el kell jönnie!… akiről kiderül, nem tünemény, hanem mélységes valóság. Úgy szakad majd rám a boldogság, ahogy azt soha elképzelni sem tudtam.
Lesz egy lány, akiért kivágom a szívem, és soha nem fogom megbánni.
Ő rá várok türelmetlenül.
…és bár mit is gondoljak vagy mondjak, akkor is úgy érzem, most már Ő lesz…
