Bosszant, nem adhatok semmit,
mit akarok.
Se Nap, se Hold nincs sehol,
hol kaphatok.
De kívánhatnék bármit!
Majmon fát vagy mókust!
- Fordítva! – agyam az, ki ordítja,
hogy megkezdje a dialógust.
Fán a majom?
Unalmas, de ráhagyom.
Hisz épp végletek közt
morzsolódva szenvedek...
- Téli epret valaki szeret! -
mosolyog cinkosul.
Látom, nem érti.
Csúnyán nézek, piszkosul.
Jobb kell, szebb! Valami más!
- Talán űrhajón rókaprém palást?
Legyintek. Ostobább vagy,
mint egy bolha, ki pénzért
állna a cirkuszba!
Vállát rántja, majd ismét mosoly.
Mintha menne.
De visszanéz: - Csillagokból koktél?
Egy korty, jó lenne?
A rím rém gyenge lesz,
de az ötlet nem rossz!
Hozd a receptúrát!
Kezdődjék az eposz!


Dráma, dráma hátán.
Ki látja a végét?
Senki.
De mind teszi dolgát
a mámoros meséért.
Szövődnek új szálak,
némelyek feslenek...
Részletesebb képet erről,
majd mások festenek.
Nem ismerek semmit jobban
a saját mesém szálánál.
Különben is:
A suszter maradjon a kaptafánál.



S ímhol rögtön egy cipő,
varázsos, csillogó tipegő.
Épp hogy kész, mégis lábadra illik!
Büszke mellkas dülled,
májam nyomban hízik.
(Nincs suszter, ki nálam jobban bízik.)
- Nem lesz jó mégsem – mondod pirult arccal.
- Tündérföldre megyek jövő tavasszal.
Erdőn, mezőn lépve, lápos réten járva,
körömcipőben legyen egy tündér lába?
Elsüllyednék térdig, s az meg hogy nézne ki!
Hétmérföldes csizma kéne, s harisnya vagy zokni!


Megrázom most magam,
nem jött be a cipő,
sokkal jobb ötlet kell,
nem vagy te a Pipő.


Lábadra mégis kellene valami,
egy mágikus, csodás holmi…
Lássuk csak, mi van a ládámban…
Bénázok, ahogy általában… aucs!
Nézd már!
A tűzpiros boszorkány papucs!
Ki lábán hordja, és kívánja,
annak otthonomban lesz az ágya.


Tudom, ez bűbáj, szerelmes igézés,
ezért volt elrakva, ne érjen kísértés.
Mindemellett, jegyezd, ha elbújni akarnál,
jobb helyet nálamnál biztos nem találnál.
Őriznélek féltve, ápolón vagy karddal,
védőn ölelnélek éjszaka és nappal,
nem érne el semmi, nem találna senki,
a világvégéig tudnál nyugodtan pihenni.
S ha menni akarnál majd, nem állnám el utad.
Érteném, a jó sors más irányba mutat…


Mi van még itt?! Túrom a kincseket.
Közben hajadból egy huncut tincs integet.
Intenék én vissza, de kezeim most tele…
könyvek, lemezek, pipere… a fene!
Kihullik minden a földre,
hogy számot vessünk belőle.

Igazi mesekönyv! Tudós kutató írta!
A varázslat, a mese belénk van ivódva.
S ezt több oldalon át, tényekkel
támasztja alá.
Majdnem ez került a fa alá.
Ez egy másik könyv, tigrisekkel teli,
életre kelt képeivel kedved felemeli!
Nézd! Beleakadt a nyaklánc, min amulett figyel…
Ékszer ez, vagy talizmán? Ki dönthetné el?
Vagy itt van, ni, egy zene…
Nem is egy, hanem halom!
Hegedűszó, dob, cimbalom!
Pörgős-forgós, lélekreptető!
Oly nagy mulatság, hogy leesik a tető!
S nahát, ez itt… a legfurcsább holmi:
fekete csillámmal szőtt szütyő,
benne hely, hogy elférjen a kendő,
a krém, a festék, a vatta,
minden női csűrcsavaros abrakadabra…
S ezek csak azok, miket ládámba raktam,
mert egyre jobbra és jobbra áhítoztam.

Most szomorúan ülök lábam közt a földön:
- Nincsen semmim, semmim – gyötrődöm.
De valahonnan halkan, vidám dallam csendül,
s szívemből egy csillag hetykén kiperdül:
- Lám, lám! Sose volt még ilyen gondod!
De itt vagyok, s velem majd megoldod! -
utána rám kacsint csintalan, s egy pohárba olvad.
És most? - nézek félve -
Hogy a fenében lesz a történetnek vége?

- Csillaghoz csillagot – mondod,
s magad szívéből a fényt könnyeiddel oldod.
Megtelik a pohár. Nem keverve, rázva!
Szétválaszthatatlan legyen szívünk álma.
Egy korty neked, s egyet nekem…

De a históriát most befejezem.
Rád bízom a többit,
hogy a koktél bódít, vagy keserűt öblít…

Csak egyet mondok még e rövid mese végén,
sosem láttál ilyet újságban vagy tévén:
Listát írtam volna, de ez a fura vers lett,
ezzel Kívánok Neked most
Boldog Ünnepeket!


2009. december 17.