Egy iskolás sokszor kérdezi, miért kell tanulnia a szögfüggvényekrõl, amikor azokat - hacsak nem mérnökként, matematikusként szeretne elhelyezkedni - soha nem fogja használni. Az ok nagyon egyszerû és kézenfekvõ: minden, amit az iskolában számon kérnek, a gondolkodásunk fejlesztésére szolgál. A memorizálás szókincset és emlékezetet fejleszt, a számolás logikai gondolkodásra tanít. Írásommal nem is szeretném kétségbe vonni ennek a múlt században kifejlesztett oktatási struktúrának a fontosságát. De szeretném felhívni a figyelmet, hogy manapság egy internet-hozzáféréssel rendelkezõ embernek már nem kell a polcon tartania az SH Atlasz vagy a Révai Nagylexikon összest, ha információkhoz, tényekhez szeretne hozzáférni. Elegendõ, ha ismeri az internetes keresõk – manapság leginkább a Google – használatának rejtelmeit.
Azonban van, ami hiányzik az iskolák tananyagából. Keveset tudunk meg a szelektív hulladékgyûjtésrõl, a reklámok hatásmechanizmusáról, a kapcsolatépítésrõl, a hivatali ügyintézésrõl. Hiányoznak azok a dolgok, amik hétköznapi életünket átszövik. Egy szavatossági idõ elõtt tönkrement cipõt visszavinni a boltba nehézséget okoz, de az adóbevallás kitöltése is komoly félelmeket ébreszt egy átlag polgárban. Nem tudjuk, mit lehet, hogyan kell. Igaz, az élethosszig tartó tanulásról sokat hallani, de jól hangzó frázis csupán, mert nem tudni, mit jelent. Hogy mi módon maradjunk nyitottak az új ismeretek befogadására, sehol nem tanítják.
Itt vagyunk az információs forradalom, -robbanás közepén, és iskoláinkban a múlt adatait préselik a gyerekek fejébe, nem készítve fel õket a valóságos világra. Igaz, lehet mondani: ez a szülõk feladata. Ezzel azonban egy saját farkába harapó problémát generálunk, hiszen a szülõnek sem ideje – az információs társadalomban a tempó felgyorsul -, sem megfelelõ ismeretei nincsenek arra (Honnan is lenne?!), hogy gyermekét magasabb gondolkodás szintre emelje, mint amin õ maga áll.

Az übermensch Nietzsche kifejezése. Nem DNS-minta alapján meghatározott felsõbbrendûségrõl van szó e kifejezés mögött, hanem gondolkodásbeli felsõbbrendûségrõl. Csakhogy ez a felsõbbrendûség – ahogy ezt általában gondolják - nem párosul mások alacsonyabb rendûvé fokozásával. Az übermensch nem tömegember, igyekszik tõle különválni, különbözõvé lenni – a napjainkban dúló individualizmus ennek a folyamatnak a kezdete -, de nem veti meg azt, aki nem olyan, mint õ. Az übermensch szereti az életet. Akarja azt. Célja, hogy teljes mértékig megélje, így a konvenciók, a társadalom berögzült szabályai, a tömegek által felfogadott feltételeket korlátnak tekinti, s ezeket szétfeszítve igyekszik önmagát megvalósítani. Felülrõl szemléli az életet. Túltekint a pillanaton, és tudatával akár évszázadokat is képes átfogni, cselekedeteit ehhez igazítani.
Az „emberfeletti” ember valójában nem egy szuperlény, hanem az ember igazi megvalósulása. Jelenlegi formánk (testi-lelki-szellemi) még nem tekinthetõ annak, mint amivé válnunk kell. Folyamatosan fejlõdünk. Sokszor hozzák párhuzamba az emberiség és az egyéni ember fejlõdését. Tudatunk leghomályosabb idõszakában, kisgyermekkorban az anyánk, a természetanyánk gondoskodott rólunk. Ahogy felcseperedtünk, egyre okosabbnak hittük magunkat. A XX. század végéig a tinédzserkorunkat éltük. Lázadtunk. Elfelejtettük, honnan jöttünk, s nem is érdekelt minket, hová tartunk. Pattanásos kamaszok voltunk. Szembeszálltunk másokkal és önmagunkkal is. Azt hittük, tudjuk, mi kell nekünk. Persze, tévedtünk. S ez hatalmas károkat okozott gyökerünknek, a helynek, ahonnan származunk: a természetnek. Az emberiség jelenlegi civilizációja egyre öregebb és bölcsebb. Egyre jobban látszik, benõ fejünk lágya, gondolkodni kezdünk. Tudatosodnak tetteink következményei, tisztába jövünk magunkkal, felelõsségünkkel. Felnõvünk.
Az oktatásnak ezt a fejlõdést kellene segítenie, elõmozdítania.
Ehhez elsõsorban olyan tanárokra lenne szükség, akik szívesen tanítanak. Akik nem az anyag leadására, hanem a tantárgyuk megszerettetésére koncentrálnak. Ugyanis az élethosszig tartó tanulásnak ez a titka: a tanulás szeretete. Egy ember, akit folyamatos kudarcok értek az iskolában, akinek nem volt sikerélménye, akit egy ostoba, elvakult ember tanított, aki kényszerbõl választott szakmát – legyen az szakmunkás vagy diplomás -, soha nem fog önszántából újra tankönyvet venni a kezébe. Hiszen annyi sok negatív élmény kísérte végig diákéletét, amit nem kíván újból átélni. Ez érthetõ. S ha mégis belekényszerül a tanulópadba, kudarcai újra elõjönnek, és még mélyebben épülnek sejtjeibe.

Jogosan kérdi most az olvasó: akkor mégis, mit tanítanék? Az alapvetõ matematikai és nyelvi ismereteket mindenképpen. De tanítanék állampolgári, jogi ismereteket: hivatalok mûködését, ügyintézést, hogy a polgár mindig tudja, kihez fordulhat. Lenne önkifejezés és önismeret óra, hogy tisztában legyen önmagával, képességeivel. Mert saját korlátunk felismerése tesz minket magabiztossá, tisztelettudóvá. Tanítanék információszerzést és kapcsolatépítést, mert a következõ évtizedekben e két dolog kell majd a sikerességhez. A diákokat felkészíteném a reklámok ismeretére, hogy a gerjesztett fogyasztás megálljon, és a tudatos vásárlás lépjen helyébe, hogy azokat az árucikkeket vegyék, amikre tényleg szükségük van, és ne azokat, amiket a leghangosabban kínálnak. A Vitaórákon a kommunikációt, a konfliktuskezelést és a szempontmegértést oktatnám, hogy a nézeteltéréseket konstruktívan kezeljék, és ne az ellenséget, hanem a sokszínûséget, a világ ezer variációját ismerjék fel. Lenne Környezetvédelem-óra, ahol a szelektív hulladékgyûjtésrõl, az alternatív energiaforrásokról és az alternatív közlekedési eszközökrõl hallanának. S lenne Honismeret. Ezen saját történelmünket, legendáinkat elevenítenénk fel, hogy nemzetünkre büszkék legyünk, és csak ezután helyeznénk el országunk történetét a világtörténelemben. És lenne Vallástan is, ahol a vallások közös gyökerét ismerhetné fel a diák. De a Homo sapiens super-képzõben tartanánk testnevelésórát, ahol megérthetnék, miért fontos testünk karbantartása, a mozgás; ahol a diákok megszeretnék az izmok mûködtetését. És tartanánk énekórát is! Ez nem csupán zeneelméletbõl és népdalok elemzésébõl állna, hanem énekelnénk nótákat és jól ismert slágereket is, hogy megszeressék a saját hangjukat. Mert a zene nagyon fontos. Feszültségoldó. A dadogó nem dadog, ha dalol; a gyermek abbahagyja a sírást és könnyebben alszik el anyja hangjára; s a tábortûznél a társaság énekelve közösséggé válik.

A huszonegyedik századba léptünk. Az individuumok kibontakoznak és magányosan állnak végtelen szabadságukban. Nemsokára felismerik majd egymást. Felismerik, hogy hiányosságaik kiegészítését a többi egyénben találhatják meg. S ezután a kollektivizmus új értelmet nyer.
Az ember önálló, markáns egyén, aki helyzetét felismerve a közösség szolgálatában tud kiteljesedni, a többi individuummal tökéletesen együttmûködve, a társadalmat hatékonyan felépítve. Nem kell elveszíteni magad a közösségben, csak megtalálni a helyed.

Ezt kellene az iskolákban tanítani.

2007.09.19.

megjelent: prherald.hu