Egyszer a legkisebb legény gondolt egy nagyot
- ahogy az a mesékben már csak lenni szokott -
Családi legendáriumba cifra ágat, tarka lombos fát,
mesélt testvéreken, életeken át.
Hogy hatalmas munkáját egyszer felérem-e,
nem tudom.
De e néhány sort – ha meg nem sértem - a Legendáriumnak ajánlom.
Kedves Dezső,
bocsásd meg nekem,
hogy e verses köszöntőre vetemedem!
Nem lesz benne szimbólum, sem rejtvény.
Haladunk majd sorban ökörvize mentén.
Ide is kapok majd, más honnan is veszek.
Emlékek közt rendet, talán egyszer teszek...
De nem várok most tovább, pendítem a lantot,
útjára indítom a rímes kalandot:
Időben sokat ugrunk hátra
a verset író gyermekkorába.
Az első emlékem igencsak kevés,
nagy bajusz és hangos nevetés…
Sosem voltál mérges vagy morgó,
zsebedben mindig volt mag,
napraforgó…
aztán a csepeli lakás..
kék linóleum… lépcsők… csengődallam…
mint egy látomás,
hol szintetizátor, bábú, birsalmalekvár,
diavetítő, s ezernyi katonás kaland vár…
mosolygok magamban. egyre buknak elő,
miket évek óta őriz fejemben a velő..
…öcsémmel szánkózunk a pilisi dombon…
kerítés akasztott meg minket a ponton,
hol a szakadék szakadt,
de az ijedtség után, nagy nevetés fakadt…
Máskor is ijedtünk! Folyó parton állva!
Mikor dobozt süllyesztettünk követ hajigálva...
De tévedést azt hinni, mindig megijedtünk,
a pilisi erdőkben nagy köröket mentünk!
Az erdő, a kerti tűzhely, a ház...
Jó néhány álmomban még most is a váz...
De elég lesz mára a romantikus mámor,
költő vagy Te, bátyám, megtalál az máskor!
Mulatni jöttünk! Téged ünnepelni!
Kiszáradt torkunkat borral öblögetni!
Egy dolgot mondok már csak itt a végén,
kiáltson most velem öcsém, húgom, néném:
Vivát Vivát Vivát!
Éltessük együtt a Szotyikirályt!
2010. szeptember 24.
