A vándor fáradtnak érezte magát. Hatalmas éhség volt benne.  Fejében kusza képek marakodtak napok óta. A rátörő látomásokban erővel akarta megoldani a helyzeteket, máskor meg hatalmas sülteket, drágaköves kincseket, vagy éppen sárgahomokot tömött szájába. Hogy egy vagy ezer napforduló óta fakult meg szivárványszeme, már nem tudta.  Minden mozdulata, még szívdobbanása is, oly nehéz volt, mintha egyetlen ólomtömbből faragták volna testét. Valahol a Pajzsos domb lábánál kóvályoghatott.  A táj olyan gyászos volt, hogy csak szerencsés sorsának tudata tartotta volna távol szívétől a félelmet, de meggyengült elméje képtelen volt erre fókuszálni. Már túl volt ezernyi kalandon, miket helyes és téves döntéseinek útján megélt, de a félelmet most először látta ilyen közelről.
A szmog szürkületének fátylában, a hatalmas gépek szakította földsebek végtelen mélyen tátogtak a tó körül. A szétdobált szeméthalmok néhánya gőzölve bűzlött, s gyöngyözve gurultak a műanyagzsákokon a hatalmas, bíborszínű, óriás olajcseppek. Feláztatták a földet, mérgezték, és kiszárították az élőlényeket.
 - Fájdalmasan néz ki ez a tó! – kiáltotta ki hangosan keserűségét szivárványszemű a folyamatosan zúgó, zakatoló elégedetlenkedése közben, mert minden lépésnél majd’ benne maradt surranó csizmája a kátránymocsárban. Éppen egy lépéssel bajlódott, amikor a szél megszánta, és arrébb tessékelte a felhőt a telihold elől. Az előtörő holdsugár világosan rajzolta ki az utat egy kiégett farönkhöz, amin egy boszorkány üldögélt. Ahogy a vándor ránézett, a boszorkány is odafordította tekintetét. Ujjával hívón intett a vándor felé, kinek léptei hirtelen gyorsak és könnyedek lettek.

-          Mit keresel a Tévedések partján? – állította meg a boszorkány felé félúton egy hidegen süvítő fuvallat.

-          Átkozott! Átkozott szél! – ordította magából kifordultan a vándor, még kalapját is földhöz csapta.

A tündérboszorkány elképedt. A vándor szivárvány szemén apró fénypontokká lebbent szét a teste, és közvetlen a vándor orra előtt állt össze újra, de ragyogóbban és tisztábban, mint addig.

-          Milyen úton jöttél? – súgta fülébe mézes illattal a varázslény.

-          A Sötétség erdején át – lehelte fémszagúan a vándor, aki ilyen tehernek még sosem érezte döntéseit, mint a tündérboszorkány közelségében.

-          Pihenned kell. Vaskorban szenvedsz. Meggyógyítalak. – szólt egy bódító selyemhang a fejében.

A tündérboszorka ismét fénypontokra lebbent szét, és lassú ritmusban, össze-összeállt ringatózva, csábítva a vándor tekintetét.

A szivárványszeműt elbűvölte a tündérboszorka tánca és hangja. Lassan ringatózva lépett lábain

lassan ringatózva
lépjél lábadon
megfoghatod derekamat
örök hajnalon

táncot lépünk
mert nem félünk
hogy a halál hol jár

 Szemét becsukta, s csak azt figyelte, hogy veszi át a ritmus az irányítást tagjaiban.  A tánclépések a boszorkány mögött vezették, egészen annak kunyhójáig. Amikor az ajtóhoz értek ráfújt a vándor arcára, aki hirtelen érezte meg testének sokszorosára növekedett súlyát, s ettől megrogyott. A varázslény karon fogta, és a szobába vezette.

-          Pihenj le! Főzök neked gyógyitalt.  

A tűzhelyhez sietett, és egy fekete lábaska forró vízbe virágokat szórt egy nehéz, kopott, ezüstszínű dobozból. Kevert rajta, majd egy fakupával merített belőle.

-          Idd meg, és dőlj el!– nyújtotta az italt a mohaszalma ágyon üldögélő vándornak.

-          Mi ez? – nyúlt el az arca, mikor belekortyolt. A szája bizseregni kezdett, s mintha ezer bogár indult volna meg torkán, a gyomrába, az ereibe.

-          Vasfatea… óvatosan!  - hallotta a tündér szavait tompán csengeni, majd álomba merült.

Másnap reggel újultan, erővel telve ébredt. Éhségnek nyoma sem volt. Felpattant az ágyból, s mivel nem látta a tündért, kilépett a házból. A tegnap este látott erdő helyén ezernyi színes növény szikrázott a napfényben. A levegő virágpor édes illatától volt terhes, s a madarak egymáson hullámzó dala nyomasztóan varázslatossá tette a kertet.

-          Hát felébredtél? – érkezett meg a tündér egy ösvényről. Szépsége oly nyugalommal töltötte el a vándort, melyet csak egyszer, a másvilágon érzett. De ez most meleg volt és kellemes.

-          Hol vagyunk? – kérdezte.

-          Fejér Tündérországban – csillogta szemével a tündér.

-          Gyere, körbe vezetlek az Arborétumban! – nyújtotta kezét.

Hosszan sétáltak a kertben, s közben a tündér csak mesélt, csak mesélt.

-          Legalább ezer kastély van Tündérországban, s mindegyikről van egy legendánk abból a korból, mikor az emberek és tündérek világa még nem volt külön választva.

Olyan beleéléssel mesélte a legszebb Karácsony, a Festett madarak történetét, hogy még egy nagy rét pillangóvirágot is felzavart közben. Órákig tartó káprázatos kaleidoszkóp-táncban kellett a lepkéknek újrarendeződnie.  Ezermillió szín, illat és érzés egyszerre támadta a vándor érzékeit.
A szivárványszemű egy megkönnyebbülő sóhajjal nézett körbe. Szeme megakadt egy virágokkal tömött fán, amely egy óriási kopárság mértani közepén foglalt helyet a szikrázóan élő erdőben. 

-          Lenyűgöző – tátogott a szivárványszemű. – Mi ez a fa? – bukott ki belőle a kérdés, s az jutott eszébe, hogy ennyit még sosem csodálkozott.

-           Végzetfa – zúgtak a mezőn a harangvirágok.

-          A régi időkben, amikor az embereknél egy nő és férfi szerette egymást, eljöttek Fejér Tündérországba, hogy egy magot ültessenek a földbe. Ezt a magot aztán, szívükkel, gondolataikkal táplálták, míg nem egy új élet bújt elő... A fát folyamatosan gondozni kell. Gyökerei három évig terülnek, majd hétéves koráig mélyülnek. Bár néha azt hiszik, a növekedése soha nem áll le teljesen, csak lassul.  Érdekes, - egy kisebb, virágos ágat húzott a vándor orra alá a tündér - hogy sok ember a virágjára hiszi, hogy a termése.

-          Az is előfordulhat, hogy annyi virág nő egy ágon, hogy letöri azt.  –  A köpenyes egy szót sem hallott a növénytani kiselőadásból, úgy elbűvölte a fából áradó ragyogás.

-          Nagyon ritkán lesz termése, de akkor rövid időre fénybe borul az egész növény, és egy hatalmasat pislanó fénnyel a szirmok közül előpukkan a bogyó. A bogyók annál hangosabban és fényesebben pukkannak, minél öregebbek, minél nagyobb virágból születnek. Úgy tartják, hogy egy-egy nagy villanásnál csillagok születnek – a tündér szemében az ég tükröződött.

-          Ha azonban nem gondozzák, akkor a virágok lefonnyadnak. Egyesek meg is rohadnak az ágon, és mérgezik az egész növényt. Sőt! Annak környezetét is. – mutatott végig a fát körül ölelő kopárságon.

Éppen hogy befejezte mondandóját, amikor olyan erős villanással robbant ki egy nagyobb bogyó, hogy utána a ragyogóan napfényes tisztás is sötétszobának tűnt.

-          Hogy mikor fakad bogyó, és hogy fakad-e újabb, valójában sosem tudhatod – sóhajtott a tündér.

Vándor fényérzékelése gyorsan visszatért, és tekintete megakadt a termésen. Olyan gyönyörű volt, amilyet még soha nem látott! Vagy ezer szirom integetett pókháló könnyedséggel, pompázó, sugárzó szivárványban. S a szirmok között egy hatalmas zafírként ragyogó bogyó ült.  Illata, mint a méz és a tömjén fojtóan édes keveredése. Megbabonázva állt. Minden érzékszervével e csodát figyelte. Óvatosan a bogyó tövéhez nyúlt, és egy mozdulattal letörte. Az illat azon nyomban megszűnt.  A leszakított bogyó kiesett kezéből, és sűrű, súlyos tárgy tompaságával puffant a fa tövében. A tündér egy pillanatra boszorkányként ráncolta az arcát, majd – mintha a könnyed szellő vitte volna tovább – mosolyogni kezdett.  Felemelte a földről a bogyót, ami kezében sokkal inkább hasonlított egy koronához. A vándor fejére helyezte. Kuncogni kezdett, és szétlibbenve, játékos fogócskára hívta az újdonsült királyt. Egészen a kunyhóig kergetőztek, ahol tündér csendesen a következőt mondta:

-          Adok neked két herbát. Az egyik varázsdió kivonat, ezzel sebeid gyógyíthatod. A másik szárított vasfű, hogy erőt adjon, ha szükséged van rá.

A vándor értetlenül nézett. Miért lenne szüksége nagyobb erőre, és egyáltalán, hol szerezne sebeket? Az Arborétumban ellenséget nem látott, és olyan boldognak érezte magát, hogy az elindulást sem tervezte.

-          Holnap tovább kell menned.  – könnyedén szálltak a nehéz szavak, miközben a korsóból a facsebejbe öntött valamit. - De most együnk! Szárított gombából készült krémlevessel tudlak kínálni.

A vándor szomorúan fogta meg a vastag fabödönt. Belekortyolt a levesbe. Csukott szemmel élvezte, ahogy az erdő íze lecsorog torkán. Ahogy a páfrányt, a mohát, ahogy az avar alatt élő állatokat, úgy töltötte be őt is az élet íze. Nyelvével elégedetten csettintett. De az csak üresen, fénytelenül csattant. A szeme sarkából szétkukucskált. Az asztalon ott hevertek a herbák, de az apró ablakokon nem szűrődött be fény az erdőből. Felállt, a gyógyírt eltette. Éppen, hogy az ajtóhoz ért, a tündérarcú boszorkány nyitotta ki neki kívülről azt. Szíve hirtelen felragyogott, s elméjében új láng gyúlt. Ahogy vándor végig nézett a leggyászosabb tájon, amit valaha látott, a szmog szürkeségén átragyogott a szeme.

2011. december 13.

Sablik Henrik
remese.hu