Sötét vihar dúlt az erdő felett. Csak néhány kósza villám fedte fel a pillanatképeket. Koko egy hatalmas dörgésre tért magához annyira, hogy fel tudja emelni fejét a sáros páfrányról. Puha, göndör szőre mocskos volt. Arcán, föld és alvadt vér alkotta, csimbókok lógtak.

- A varázspor…  azaz átkozott varázspor… - mondta, miközben erőtlenül ütötte mancsaival a fejét.

A fiatal medve megpróbálta összetenni a képeket a fejében, de meg volt zavarodva. Az összes bizonyos emléke annyi volt, hogy a por személyiség változást okoz.

Mérgesen ütötte a felázott talajt:

-          Miért nem bírtam megállni? Miért kell ez nekem?! – zokogott a viharban.

Összegömbölyödve, a félelemtől és az ázott bunda hidegétől vacogva aludt el.

Reggel egy napsugár táncolt sírástól megduzzadt szemhéján. Óvatosan nyitotta ki a szemét. Az erdő legöregebb tölgyfája alatt feküdt. A hatalmas gyökerek óvó karként vették körül a kis teremtményt. Koko lassan felült, hátát a fának támasztotta. Már nem volt kétségbeesett, sem szomorú. Üres volt.

- Meg kell ismernem világot – gondolta.

Nagyot sóhajtott, feltápászkodott, és lassú, gyerekmackós járással leballagott a folyóhoz.

Egy kavicsot rugdosott közben. Figyelte, hogyan változtat irányt, hogy pattan meg a többi kavicson. Mikor már közelebb ért a vízhez, nagyobb erővel lendítette a lábát, így a kis kövecske hatalmasat ugratva egy sziklán, pont a folyó közepébe esett.

Koko elégedetten csettintett nyelvével.

Letérdelt a partra. A víztükrében meglátta az arcát, az orrából szivárgott alvadt vércsík nyomát, a sárcsimbókos szőrt. Gyorsan, lendületesen kezdett mosakodni, mancsait erősen szorította világos bundájú pofájához.

-          Mit csinálsz? – kérdezte egy vékony hang.

Koko abbahagyta a mosdást, és felnézett.

Az aranygőte csak félig jött ki a partra a kristálytiszta vízből, apró fejét papagáj módra forgatta, így figyelte a medvét.

-          Kivagyok… - huppant fenekére Koko, s megint eszébe jutott, hogy nem jut eszébe semmi.

-          Látom, látom – érzett együtt vele a furcsa állat – Tudod, nekem hatalmamban áll teljesíteni három kívánságod!

-          Ha-ha-ha – mondta letörten.

-          Tegyél próbára!

-          Emlékezni akarok!

Az aranylény lassan csóválta a fejét.

-          Sajnos, ez nem áll módomban. Valami sokkal hasznosabbat kell kérned.

-          Sejtettem… - legyintett Koko – , akkor szeretnék tiszta és jóllakott lenni.

A kétéltű becsukta szemeit, és összeráncolta sárgás fényű homlokát.

Koko szívtájékán erős fény kezdett lüktetve növekedni, míg akkorára nem nőtt, hogy az egész macit elnyelte a hatalmas, fehér sugárzás.

Mikor a ragyogás eltűnt, a medve nyugodt mosollyal, tiszta szemekkel és bundával állt.

-          Váóóó! – fejezte ki elégedettségét.

A kétéltű csak mosolygott.

-          Fantasztikusan érzem magam! Köszönöm szépen!

A kétéltű csak békésen mosolygott.

-          Mondcsak, mit adhatnék cserébe neked ezért?

-          Hallgasd meg a történetem – szólt, és verselni kezdett:

Valamikor régen,

aranyhalként éltem

ezüstszínű tóban

hűvös fák tövében.

Egy napon az ember

horgász-szettel

jött el.

Kifogott, én féltem,

s három vágy cserébe,

életemet kértem!

Elfogadta. Látta.

Be nem állt a szája!

Kis tavacskám hír lett,

menekülnöm kellett!

Kétéltűvé lettem,

erdőn-mezőn jöttem.

Most folyóban élek,

s jó szívet remélek!

-          Na, gyere – emelte vállára a csodatévő kétéltűt habozás nélkül Koko –, visszaszerezzük a tavadat!

-          Várj! Ne olyan hevesen, medve! Tudod te, merre vezet az út?

-          Majd te mondod!

-          Jól van, Koko, ha bízol bennem, akkor induljunk! Irány az erdő legmélyebb sötétsége. Odamegyünk, ahol a pillangódenevér lakik!