Furcsa vinnyogásra, hangos csattogásra riadt fel a medve és a gőte. Koko felkapta a társát, és berohant vele a biztonságosnak látszó fák közé.

-          Hol a vándor? – nézett körbe az első ijedtség után.

-          Nézd! Ott van! – mutatott a tisztásra Arany.

Lilion a rét közepén ült. Becsukott szemmel, arccal a felkelő Nap felé. Mikor a zaj már elviselhetetlen lett, lassan kinyitotta szemét, meghajolt, és felállt. Körbe hordozta tekintetét. Haját hátra simította, és felvette a kalapját. Odaballagott az erdőbe bújtakhoz.

-          Te nem félsz? – kérdezte Koko.

-          Legyőzhetetlen vagyok – kacsintott oda. – Sok mindenről lemaradnék, ha a félelem vezérelne – s újra kibújt a fák árnyékából.

A tisztás északi részén egy hosszú csőrű ezüst fémmadár próbált megfogni egy mocsárjárót. De a madárhoz képest apró teremtmény gyorsabban mozgott, ezért a fémmadár hiába ugrált, hiába csapott le csőrével, nem találta el őt, aki minden egyes csapásnál hangosan felsikított. Vándor felnevetett a két lény tehetetlen küzdelmén. Közelebb ment a fémmadárhoz, karba tette kezét:

-          Hagyd békén! – kiáltott oda magabiztosan.

A réten megdermedt a levegő. A madár Lilion felé fordult. A hajlott hátú, alacsony békalény kihasználva a csőrös pillanatnyi figyelmetlenségét, berohant az erdőbe.

-          Mit nézel? – nevetett teli szájjal vándor.

-          Ennek agyára ment a tea – gondolta Koko.

Lilion becsukta szemét, összeszedte minden erejét, és gepárdként indult meg a madár felé, köpenye árnyként követte. A nyersfém színű szárnyas először döbbenten nézett, aztán vadul le-lecsapott a lába felé közeledő emberre. Ahogy tudatosult benne, képtelen eltalálni, egyre jobban hatalmába kerítette a tehetetlenség félelme, csapkodása pánikszerűvé vált, ezért egyre pontatlanabbul célzott. Vándor a madár hasa aláért, és jó erősen megszorította az embermagasságú lábszárat, majd kiszaladt alóla, a háta mögé. A tompaezüst madár teljesen kétségbeesett, kétszer csapott rá éles csőrével saját lábára mire felfogta, már csak a szorítás nyomát érzi, nincs ott, akit céloz. Fordulni próbált, de sebesült lábaival már nem bírt gyors ütemben ugrani, így felbukott, és elterült a réten. Ijedtségében vadul verdesni kezdett. A szárnycsapások hatalmas port kavarva lomhán emelték fel a nehéz testet. Vándor csípőre tett kézzel nézte, ahogy a madár vergődve, bukdácsolva végül felszállt. Elégedett volt.

Az égben éles fény villant, majd villámcsapásként zúgott le egy másik fémmadár. Erős lábával megragadta Liliont, és egy pillanat alatt tovasuhant.

A rétre mély, nyomasztó csönd telepedett.

Koko és Arany lassan kimerészkedtek a sűrűből, akár csak a békalény.

-          Túléltem! Túúúléltem! Ééééleeeeek! – ugrált, cigánykerekezett örömében. - Bátor barátotok van – mondta a furcsa szerzet.

A medve derekáig érhetett volna, ha nem előrehajló háta van. Bőre száraz pergamenhez hasonlatos, néhol hatalmas kelésekkel. Hasán zöld színű volt, de a gerince felé sötétedett, ahol már egészen mély mocsárzöld volt.

-          Hová mentek? – brekegte, nem engedte át a kezdeményezés jogát.

-          Az Ezüst-tóhoz… - nézet bizonytalanul a gőtére.

-          Elvezetlek titeket, ha megbírjátok fizetni – kvargogott.

-          Te vezetsz minket? – mosolygott gúnyosan a medve.

-          Igen. De nem lesz olcsó – döntötte meg oldalra a fejét, ahogy Koko szemébe nézett.

-          Majdnem elkaptak téged is. Hogy bíznánk meg benned?

-          Én tudom, hogy merre veszélyes járni. Láthattad, az életemet kockáztatom ezekért a tapasztalatokért. Nálam jobb vezetőt nem találsz – magyarázta nehezen érthető nyelvén.

Koko és Arany összenézett.

-          Nincs mivel megfizetnünk téged – szólt a medve.

-          Te tudod teljesíteni a kívánságokat, nem? – pislantott fekete gülüszemével gőtére.

-          Sok mindent tudok – előzte meg a választ. – Egy kívánságért cserébe elvezetlek titeket… - lehajtotta fejét, háromujjú kezével megdörzsölte alig létező állát – Itt amúgy is használhatatlan a hatalmad. A mochok földjén vagyunk, itt nem működnek a kívánságok – mosolygott hunyorogva.

-          Akkor neked meg minek?

-          Az legyen az én dolgom, medve – sziszegte lassan. – Gyorsan döntsetek! Nem érek rá egész nap! – nyomta meg hangját.

-          Jól van. Neked adom az egyik kívánságom – hajtott fejet a helyzetnek Koko.