Egyszer volt, hol nem volt, amikor még a világ kereke az ember szívének ritmusában forgott, élt egy öreg király. A király birodalmában mindenki úgy tehette a dolgát, ahogyan kedve tartotta, mégsem volt sosem perpatvar. Egy napon azonban egy óriás költözött a négy folyó találkozásába, a legnagyobb fa alá. Nem is lett volna vele semmi baj, ha nem forgatja folyton a homokóráját! Mert mikor az lepergett, sarlójával olyat suhintott, hogy egy emberöltőig nem termett búza a földeken! No meg aztán, néhanap, hogy egy kis húst is egyen, válogatás nélkül falta fel a környékbelieket. Az emberek ijedtükben óbégattak, sopánkodtak, eszeveszetten futkostak, mintha az bármit is változtatott volna az óriás kedvén.

- Ejnye! Így ez már nem mehet tovább! - mérgelődött az öreg király, és leggyorsabb fiát küldte, hogy lássa el az óriás baját.
Az nem is gondolt többet, úgy rohant egyenest, árkon-bokron át a négy folyó keresztjéhez, mint aki a saját életéért fut! Mikor félúton járt, meglátott egy anyókát az útszélen, aki rőzsét cipelt. Már messziről kiáltott neki:
- Ej, mekkora rőzse halom, öreganyám! Segítenék, de sietős a dolgom!
- Szánj meg engem, fiú! Nagy szükségem van a segítségedre.
Hajlott a fiú a jó szóra, de miután átvette a terhet az öregasszonytól, az mintha még lassabban haladt volna. Rettenetesen bosszankodott magában az elvesztegetett idő miatt, aztán mikor szó nélkül tovább nem állhatta, ezt mondta:
- Öreganyám, most már aztán tovább kell sietnem a dolgomra!
- Jól van, fiam, értem én.  De a kis segítség is segítség! S jótett helyében, mindig jót várj! Tudd meg hát, hogy az óriásnak, kit megölni mész, hét szem van a fején! S hét szeméből egyet mindig nyitva tart! Fogd ezt az ólomfurulyát! Aki ennek hangját hallgatja, egyetlen szemét sem tudja nyitva tartani!

A fiú megköszönte a muzsikát, és rögtön szedni kezdte a lábát, hogy hamar az óriáshoz érjen. Alig járatta meg ujjait egyszer az ólomhangszeren, már oda is ért a fa tövéhez. Ahogy meglátta az óriást, rögvest belefújt teljes tüdejéből a furulyába! De bárhogy is táncoltak ujjai, csak borzalmas, fülsértő hangok jöttek ki a zeneszerszámból! Az óriás csak azért nem kapta be rögtön, mert a fülét kellett befognia! No de aztán, ahogy levegőt vett a királyfi, az óriás nyomban le is nyelte.

Mikor már rég nem hallották hírét a legidősebbnek, a középső fiú, a legügyesebb, elbúcsúzott apjától, hogy elinduljon megölni az óriást. Már félúton ballagott, amikor meglátott egy anyókát az útszélen, aki rőzsét cipelt.
- Jó napot, öreganyám! Nehéz lehet az a rőzse! Ugorjon fel a hátamra, sietős a dolgom, de elviszem egy darabon!
Az öregasszony megköszönte, felugrott a hátára, és sarkával terelte a jó irányba a fiút. Mikor aztán ezt egy ideig türelemmel tűrte a fiú, azt mondja:
- Hát, öreganyám, itt most már le kell tennem, hogy egyikünknek se legyen rosszabb.
- Jól van, fiam, értem én.  De a kis segítség is segítség! S jótett helyében, mindig jót várj! Tudd meg hát, hogy az óriásnak, kit megölni mész, hét szem van a fején! S hét szeméből egyet mindig nyitva tart! Vedd ezt az fafurulyát! Ha ezzel zenélsz, minden élet elcsendesedik! Mind elalszik, ki a hangját hallja.

A fiú megköszönte a furulyát, és rögtön gyakorolni kezdett.  Ahogy közeledett az óriáshoz, már messziről fújta az altatót! A dallamra minden virág bezáródott, minden madár aludni tért. Talán még a Nap is lement volna a muzsikaszóra, ha a huszonötödik veréb is kényelmesen ráfér az óriás szempillájára! De a verebek veszekedni kezdtek, a csivitelésükre pedig az óriás felébredt, és rögtön bekapta a középső fiút.

Mikor már jó idő eltelt, a legkisebb királyfi mondja, most már ő is útnak indulna. Fogta a fejét az öregkirály, mert a fiú utolsó szem gyermeke volt.
- Sose féltsen engem, öregapám! Megvan a magamhoz való esze, ellátom én az óriás baját! – azzal megölelte, megcsókolta, s mezítláb, fütyörészve sétált ki a kapun. 
Ment-mendegélt, s ha kedve úgy hozta, megállt felhőket bámulni, vagy a széllel futott versenyt. Mikor az út felénél járhatott, meglátott egy anyókát az útszélen, aki rőzsét cipelt a hátán.

- Jó napot, öreganyám! Nehéz lehet az a rőzse! Adja csak ide!
- Messzire megyek én, fiam!
- Ha kell, elkísérem a világvégéig! Az az óriás úgyis megvár – nevetett a fiú.
Mikor megérkeztek, azt mondja az öregasszony:
- Jótett helyében, mindig jót várj! Tudd meg hát, hogy az óriásnak, kit megölni mész, hét szem van a fején! S hét szeméből egyet mindig nyitva tart! Vedd ezt az üvegfurulyát! Ha jól fújod, hangja álmokat hív minden szemre!

Ahogy a fiú megköszönte a varázsfurulyát, az öregasszony fordult egyet maga körül, pillangóvá változott, és megtelepedett a fiú bal vállán.  Most már aztán egyenesen a négy folyó találkozásához, a nagy fa tövéhez indult. Mikor odaért, látja ám a hatalmas óriást, ahogy éppen fogát piszkálja egy gerendával. Aztán meg, mint aki jól lakott, baloldalára dől, úgy várja, hogy a homokóra ismét leperegjen. A fiúnak sem kellett több! Elővette az üvegfurulyát, és óvatosan belefújt. Hát, az olyan édes búgó hangot hallatott, amit még a méhek mézes kaptárában sem hallott senki! Az óriás már majdnem elaludt, amikor a fiú is úgy elálmosodott, hogy a kiejtette kezéből az üvegfurulyát, az meg ripityára törött! Rögvest nyitotta is volna a szemét az óriás, de a pillangó átszállt a szempillájára, s attól mindjárt lecsukódott a szeme! Egy-kettőre mély álomba szenderült. A fiú ekkor felvágta az óriás gyomrát.

Először fivérei ugrottak elő, aztán egy kondás a malacaival, majd egy rezes banda, akik vidáman muzsikáltak, a pékné egy hatalmas szakajtó friss kenyérrel, utána a kocsmárosné és a pap egymást támogatva, a kovácsfiú a mátkájával, akik ott helyben megesküdtek, aztán őzek, nyulak és vaddisznók csörtettek elő, utánuk a Bodri kutya is, vidáman ugatva, s szépen sorban az erdő és falu apraja-nagyja, mind előkerült! Jöttek nagy vígan örvendezve, ölelgették, csókolgatták egymást!  Aztán pedig fogták az óriást, és közös erővel behajították a mélységes mély tengerbe, hogy többé ne is lássák. Örömükben nagy dínom-dánomot csaptak, és azóta is boldogan élnek.

mese: Zab Zakariás                        illusztráció: Miklós Dániel