Se látás, se hallás,
ilyen ez az időfaló óriás.
Jön, s felfal minden percet,
perecet és percembereket,
kik sóhajtva rettegnek:
Jaj! Foga falának ne menjek!
Egyszer, mikor Gyorsléptű-hegyeket
is lehagytam,
útjába akadtam:
Most ütött órád! Neked véged!
- mondta,
s már vette is elő evés utánra
a fogkrémet.
Persze, kerekeztem volna messzebb!
De markával szorított: Nem eresztlek!
Mi lesz most? - kérdem én a tökfej óriást,
az meg, meg sem szólal, de harapna óriást!
Már kapja is be legfinomabb ujjam,
tudniillik, a marcipános gyűrű éppen azon van!
Foga halkan, gyengéden roppant.
Épp csak az ín, az izom és csont el nem roppant!
Ekkor kiáltok, hát:
Kard ki kard!
Érezd magadon Isten ostorát!
(Tudom ám, ez költői túlzás,
jöhetne ide, valami barátságosabb Hun Attilás...)
Értsd így: Kihívtam egy körre!
Lássuk kiből lesz leves!
Belőlem vagy belőle!
(A birok nem tartott sokáig,
vidáman tapostam földbe...
Csak bokáig!)
Az óriást legyőztem.
...így emlékezem...
S azt kérdezed tőlem, mi a végkifejlet?
Hallgasd tovább csöndben, hogy zárjuk e verset!
Csatámnak ugyan röviden vége lett,
de ujjam sajgása még emlékeztetett.
Egy boszorkány gyógyított varázsos füvekkel,
őszinte szavakkal, galambszürke szemmel.
Megigézett végleg! Ó, áldott állomás!
Soha el nem múló ébrenlét látomás.
Megfogadtuk végleg: nem eresztjük egymást!
S a lakodalmas menet ivott egy áldomást!
Talán másképp volt, tudja öreg róka,
az meg olyan hazug, mint a bringás fóka.
