Egyedül vagyok. Unatkozom. A koszfoltokat számolom a szélvédőn. Nem hajtok gyorsan. A mutatót mintha odaszegezték volna az ötveneshez. Az egész műúton, egyedül az én autóm gurul.
    Egyhangú út. Sík terep, semmi érdekes.
    Végre egy útelágazás. Az egyik tovább halad a  „sivatagon”, a másik mintha egy alagútba vezetne. Nem sokat gondolkodom, a második utat választom.
    Igen. Alagút. Behajtok. Figyelem a falon elszaladó fénycsíkokat.
Egyedül vagyok. Unatkozom. A fénycsíkok mostmár egybe folynak, növeltem a sebességem. Ki akarok érni az alagútból, de mintha körbe-körbe mennék.
    Fáradok. Az agyamat kezdi eltompítani a monotonitás, a sötétség, a motorzúgás, a magány. Valahol csak vége van! Nyomom a gázt.
    A kormányt egyre erősebben kell fordítanom a kanyarokban. Kezdek kétségbeesni. Nem lehet olyan, hogy nincs vége! Ez lehetetlen! Még több gázt, így elöbb kijuthatok… Úgy érzem magam, mint egy patkány a mókuskerékben… Hogy kerültem bele?… Nincs megállás… Végtelenség…
    A szemem is kezd fáradni, az ugráló pontok zavarnak a koncentrálásban. Nincs már erőm, hogy az útra, az autóra figyeljek.
    A lábammal erőteljesen lenyomom a gázt.
Egyenes szakasz jön, azt hiszem, és elgondolkodom…