Lassan, de kitartóan haladt Koko. A napok múlásával a fák egyre zordabbak lettek. Az aljnövényzet sűrűsödött, egyre többször botlott meg, egyre több letörött ágat kellett kikerülnie. Hét napi gyaloglás után a kiszáradt, szürke fák ágai úgy összefonódtak, hogy hatalmas alagutat formáltak, eltakarva a Napot és az eget.

Bár Koko szemei megszokták a félhomályt, bizonytalanul lépkedett az ismeretlen helyen. Nem haladtak sokat a Sötétség ösvényén, amikor meglátták a pillangódenvért. A hatalmas gömb alakú lény nyugodtan ült a magasra épített fészkében. A jövevények érkezése megzavarta pihenését, s kiugrott az ágra, amin szépen szőtt otthona is helyet foglalt. Jobbra-balra topogott, majd elrugaszkodott. A száraz ág bäzz-hangon pendült meg, ahogy megkönnyebbült az erős karmok szorításától. A denevér könnyed, lassú mozdulatokkal lengette szárnyait. Úgy mozgott a levegőben, ahogy egy labdát sodornak hullámok. A sűrű, kemény szőrrel borított óriási test légi imbolygása kecsesnek hatott.

Ahogy közeledett, úgy dermedt le a félelemtől Koko. Jeges kéz szorította össze szívét.

-       Nézz rám! Nézz a szemembe! – suttogta Arany.

Rozsdás szerkezetként mozdult a medve feje.

-       Engem nézz! Vegyél mély lélegzetet! Lassan szívd be a levegőt!

A halál illat kitöltötte a medve tüdejét, s feszíteni kezdte mellkasát.

-       Jó. Most lassan fújd ki! – utasította a gőte.

Ahogy a levegő távozott a száján, selyem köntösként hullott le válláról a bénító félelem.

-       Most ezt csináld újra! – szólította fel, nem is figyelve a közeledő szörnyre.

A medvét nyugodtság öntötte el a hatalmas lélegzet után. Fejét visszafordította a veszély felé.

-       Most még egyszer – mosolygott titokzatosan Arany.

A harmadik lassú levegővételre magabiztosság öntötte el Kokot. A denevér szemébe nézett.

Apró, mélyen ülő, fekete, bánatos szemek voltak.

-       Most már látod? – kérdezte Arany. – Boldogtalan.

A medve hirtelen érezte meg a denevér összes keserűségét, szíve majd kiszakadt a súlytól. Egy könnycsepp pottyant ki a szeméből az avarra. S ahogy a csepp földet ért, hullámokat keltett a térben, pontosan olyat, amilyet a folyóba rúgott kavics.

A denevér megremegett a levegőben, majd könnyedén szállt le a páros elé.

-       Köszönöm neked az önszántadból adott könnycseppet! Ritka az ilyen finomság! Sokkal édesebb, mintha fájdalom szülte volna. Ezért az ajándékért szabadon átkelhettek a Kertbe.

-       Miféle lény vagy te? – csodálta Koko.

-       A bánat és a szomorúság éltet. Elég legyen ennyit tudnod, Útonjáró. Most pedig távozzatok az erdőmből!

Nem vártak tovább, a mackó szapora léptekkel hagyta ott a denevért.