Vajon hová lett mesés vágyam?
Mikor ordítva kiabáltam?
Akartam, faltam, habzsoltam mindent,
S most alig van ritmusa itt bent
A szónak, mint kit meghurcoltak,
Végig cibáltak a léten,
Úgy érzem, teljesen végem.
Egykor csodás fekete szárnyak
Kísértek, s hordámat mindenki félte,
Ki szembe szállt velem,
Hadam elsöpörte!
Erősen álltam sziklán és viharban,
A nyugodt tengert gondolattal kavartam,
S most csendben itthon ülök,
Bort üvegből hörpölök,
Pénzt telefonon utalni sincs kedvem,
Te jó ég, mivé lettem.
Bekebeleztem mindent!
Megettem a földet, az eget,
Nyeltem mérgeket,
Szerettem ostoba embereket,
Elviseltem százezer kínt,
S a testem most csak int:
Öreg vagy már, túl sokat akarsz,
A képzelet a tudatos harc?!
Ostoba vagy te is, kiket szerettél,
Mit látsz most?
Mivé lettél?
Nyúlt, koszos ruhában,
Befejezetlen konyhában,
Zsíros, mosatlan edényben,
Krumplit sütök éppen….
Csak álmot hazudtam volna…
Boldog álmot akartam!
S magam egyre mélyebb
Gonosz álmokba zavartam.
Megálmodtam százféle mesét,
Olyannak, kinek egy sem elég,
Szívem darabját könnyezve adtam,
Olyannak, akinek nem akartam…
Eddig sosem bántam semmit,
Mert erős vagyok!
Legyőzhetetlen.
De túl sokat tűrtem,
magamat az élet alá gyűrtem,
Azt hittem, végtelen vagyok,
De végtelenséget más nem hisz,
csak a vakok.
Egy pillanat csak az, míg jelen vagyunk,
S tűrni nem kell, mert belehalunk.
Örökké csak a boldogságot kerestem,
Világom ennek alárendeltem,
Sokszor hittem tévesre, igaz,
S lelkemet már benőtte a gaz.
Burjánzik benne undor, kéjvágy,
Gyűlölet, betegség, indulat…
Erre vágytál?
Hogy ilyennek lásd magad?
Sírnék, zokognék, hogy szabaduljak!
De könnyemtől e gaz, csak felduzzad,
S egyre hangosabban kiált:
Hazug vagy!
Becsapod Őt is, mint magad!
Végül majd rád omlanak a falak,
Ha így vadul rúgod őket,
Azt hiszed pár hét alatt minden
Ledőlhet?
Évekig építettél gondosan,
Téglát téglára rakva lassan,
Hogy elzárkózz mindentől, mi érinthet,
Mert csak bántott, ki megérintett.
Mérgezed magad töménytelenül:
Művész vagyok - agyad így derül,
Azon, mennyi mérget eszel,
Most mosolyogsz, mert
Magadnak így tetszel.
De mi lesz majd, ha szeretni fog?
Ezzel a ronccsal mulattatod?
Az Álom itt van, mit kergettél!
Nézd meg mid van!
Mivé lettél?
Ölelni vágyom szüntelen,
Keble nyugtatja fejem.
S ha tényleg szeretni fog,
Így szeret majd,
Szárnyával takar az angyal.
Érintése etet, csókja az mi itat,
S megtisztulok majd egy
Pillanat alatt!
Álmodsz, már megint csak álmodsz!
Vágyad közt bukkannak
A kéjábrándok!
Csak magad miatt akarod Őt!
A Múzsát, a nőt, a szeretőt!
Tényleg ezt akartad?
Ilyenné válni?
Egy pillanatra itt tessék megállni!
Boldoggá tesz, lazít és tüzel!
Hazugság lenne? Nem hiszem el!
Ha kell, minden emlékem kitörlöm,
Magam tovább semmin nem őrlöm!
Csókjára cserélem összes álmom,
Utolsó erőmmel is csak őt imádom!
S ha kell, belehalok!
Mert ilyen halál az, milyet akarok!
Gyönyörben fürdeni, szerető karokban,
Ott, hol szívem egy mosolyra lobban!
S mivé lettem? Mit számít az?
Meghalt rég az ostoba kamasz.
Már nem ordítok, na és?
Szívemen virágok már, rég nem kés.
Csak fáradt vagyok, nem öreg!
Nem vagyok többé öleb,
S nem tűrök el semmit,
Tovább állok, ha kell!
De Ő más! Hidd el!
Szeretni fog, mint még soha senki,
Ő fog engem boldoggá tenni.
S arcára írom majd könnyeimmel,
Mindent, mindent Érted tűrtem eddig el…
