A foltos zakó alatt, kifakult póló. Arca borostás, tekintete bizonytalan. Elindul az ajtó felé, hogy még idejében jelezze leszállási szándékát. Imbolyog, de marka erősen szorítja a zöld kapaszkodót. A busz megáll, az ajtó kinyílik. Esik. A zakó gallérját felhajtja – a hóna alatt egy nejlon szatyor, benne kevés kenyér és lecsó kolbász – nyakát behúzza. Leszáll. Zsíros hajába hulló hideg cseppek egy pillanatra felhasítják az agyára borult ködöt. Jó irányba indul el. Hazafelé. Kopott cipője gyorsan átázik, akárcsak többi ruhája. Megérzi saját szagát. Fejében rég kopott gondolatok ismétlődnek. Keze zsebre dugva, vállát így jobban behúzhatja., kulcsát csörgeti.

Kinyitja a lépcsőház rozoga kapuját. Dohszag. A lemálló festék foltjait bámulja üresen, ahogy felcsoszog az emeletre. Benyit a lakásba. Az előszobában főtt káposzta szag. A konyhából kiszűrődő fénynél veszi le cipőjét. A nő lép mellé.

Kezében törülköző. Átdörzsöli a vizes, lehajtott fejet. A nedves zokni is lehúzza, és a lábat is áttörli. Meleg papucsot ad. A konyhában egy tányér gőzölgő főzeléket tesz az asztalra. Mögé lép, és a fejet simogatja, miközben az eszik.

Melegség járja át. Szégyen. Büdös és részeg. Megdönti tányérját. Mindent kikanalaz. Az alumínium és a porcelán találkozásának éles hangja töri a szürke csendet.

A lámpa pislog néhányat, mintha gyertya lenne.
Az utolsó falatot az első könnycsepp ízesíti.

A nő öléhez szorítja fejét, zokogni kezd:

- Sajnálom...